Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Herceg János: Kitekintő (Naplójegyzetek)
országban. A több mint száz év előtt meghalt művész nem volt nagyon népszerű némethonban. Nem mintha Van Gogh, Gauguin vagy Cézanne elődjén átlépett volna az idő, hogy az izmusok váltakozásában már ne legyen érdekes ez a maga idejében nyugodtan úttörőnek mondható festő. Inkább talán politikai változásoknak tulajdonítható, franciák és németek gyakori szembefordulásának, hogy első németországi kiállítására több mint hetven évvel ezelőtt, 1907-ben került sor, s aztán ötvenhét évig várni kellett, hogy 1964-ben annyi tragikus sorsforduló után Brémában hét festménnyel és hetven rajzzal ismét magával ragadja a német képzőművészeti kritikát. S azzal egy időben számos német nagyváros alaposan kiegészítse a maga Delacroix-gyűjteményét. Most újra rá kellett mutatni Delacroix jelentőségére. Arról se feledkezve meg, hogy ő volt Goethe első illusztrátora, amikor a tizennyolc éves Gérard de Nerval lefordítja a Faustot, hogy ezzel a német költőfejedelem megtegye az első lépést a világirodalomba. Ma ezen is csak csodálkozni lehet, hogy a jócskán szkizofrén és a szürrealisták elődjének tekinthető fiatal költő a forradalom festőjével találkozott Goethe bemutatásánál. Persze ez a találkozás csak jelképes és messziről mutat rokon vonásokat az éppen csak megszólaló fiatal Nerval és a festő között, aki már nagyon jól tudja, mit akar, amikor megfesti Forradalom a barikádokon című, máig élő és magával ragadó képét, a művészet első agitatív objektumát, amelyen egy Franciaországot megszemélyesítő nőalak, kezében a trikolorral, a forradalmi tömeget vezeti. Aztán majdnem száz évig kell várni, hogy az orosz Októberrel megint megszólaljon ennek az angazsált művészetnek agitatív változata. Anélkül, hogy valakinek is eszébe jutott volna a művészet szabadságát félteni ezzel a nyílt, sőt minden erejével hangsúlyozott propagandával. Csak Goethének voltak fenntartásai az ifjú festőnek éppen a fiatalságával együttjáró merész megnyilvánulásaival szemben, amikor a kompozíció zsúfoltságát, a színek nyerseségét kifogásolta, miközben „ég és föld, lehetséges és lehetetlen között keresi a megoldást, hol durva, hol pedig kifinomult kezelésben”. Az ítélet a klasszicizmus szellemében fogalmazódott. Az aggastyán unott fölénye szólt a fiatalság hangos lobogásáról, amikor pedig a Faust gerince, a Gretchen- tragédia is a fiatalság Sturm und Drangjával íródott. Belépése azonban a világirodalomba már tapasztalat és óvatos fölény hangján mondatja vele: „Klasszikus, ami egészséges — romantikus, ami beteg!” Mint aki megfeleledkezett korábban hangoztatott igazságáról: „wahr ist, was fördernd ist”, pedig Delacroix éppen az „új” követelésének engedett, „ég és föld között” járva. Különben is nyugtalan természet volt, s nem hiányzott belőle a démoni iránti vonzódás sem. Hangos és szertelen egyénisége a kelleténél talán nagyobb tisztelettel fordult a nyers erő felé. A fiatal Delacroix az állatkertbe járt vadállatokat rajzolni, mintha a ragadozók természetrajzát szerette volna kifürkészni, úgyhogy a minden egzotikum vonzásától nem kevésbé mentes Gauguin azt írta róla, hogy csak azért tudja olyan élethűen ábrázolni a fenevadakat, mert jómaga vérmérséklete is olyan vad és szertelen. A júliusi forradalom után Delacroix Marokkóba ment, mint aki megunta a civilizációt és vérmérsékletét csupán a fegyelmezetlen szenvedéllyel tudja összehangolni abban az arab világban. A mai kritika, főleg a németeké, éppen dinamikusságát csodálja és a Frankfurter Allgemeine nem ok nélkül közli három hasábon a Vihartól megriadt ló akva- relljét, amely a Szépművészeti Múzeumban látható. És persze a grafika előfutárát 31
