Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Cs. Szabó László: Még vagyunk
kevés, aki évi jövedelméből egymaga kifizetné egy székely falu évi összkeresetét, de abban a faluban tíz kitartó előfizető s öt-hat könyvvásár ló is akad. Én 1949 óta egyszer jelentem meg sokezres példányban, egy szépen illusztrált színházi műsorfüzet lapjain, testvériesen szomszédolva erdélyi s magyarországi írótársakkal. Erdélyben. Együtt szólt az ötágú sípból három. Szórványosan jutnak be műveink Magyarországra, néha kilátogatok kofferében (bölcs, mert nyílt diplomáciával a pongyolák, selyemharisnyák legtetején) s a szitálás szeszélyes játéka szerint postán is. Ugyanakkor gyakorlatilag ki vagyunk zárva rendszeres hazai közlésekből, s e tilalom az utolsó években inkább szigorodik, mint enyhül. 1970-hez viszonyítva új jégkorszak felé csúszunk. Nyílt titok, hogy a magyarországi hatóságoknak ez sem elég. Bomlást és meghasonlást próbálnak szítani köztünk; vannak annyira tájékozottak, hogy ismerjék az ősi jelmondatot: divide et impera. Nincs olyan kulturális kör vagy társaság, amely bele ne kóstolt volna efféle méregkeverő kísérletbe. Az sem titok, hogy ha kint élő magyar író hazai művek fordítása miatt hátsó gondolat nélkül összedolgozik hivatalos szervekkel, mert így kívánja az ügy érdeke, eltanácsolják minden közreműködéstől külföldi magyar kiadványokban, zárkózzék el, ne írjon többé nekik; a tanács halk, de nyomatékos, s nagy ritkán foganatja is van. Bevallom, hogy a tapintatos igazodás effajta bürokratikus intelmekhez okozta legkeserűbb óráimat. A gyávaság mindig leverő. Ugyanígy állunk — munkaterületemről szólva — az Angol Rádióval. Magyar látogatóknak kívánatos propaganda az angol nyelvű interjú szigeti hallgatók felé, bólintsanak szívesen a kérésre, de ívben kerüljék el az »ellenséges« magyar nyelvű szolgálatot, ne nyilatkozzanak még szakmai dolgaikról sem. Szemérmetlenül újból és újból megsértik az Atlanti Chartát, s ha volt valaha kikacagni való egyezmény, a helsinki az. Persze az egyezség valódi célja kezdettől fogva belső használatra szolgált: a Kreml nemzetközi lárma nélkül az eddiginél is gátlástalanabbá akar leszámolni félmaroknyi ellenzékével, a jövő ítélőszékéből szólva csekély számú szent embereivel. Titkos rendőrségének akart teljes mozgási szabadságot biztosítani harmincöt vagy hány kormányfői aláírással, elfojtani a jelentéktelen hatású, de mégis kellemetlen tiltakozó leveleket s egyéb mentő mozgolódásokat nyugaton. Hacsak persze nem hiszek Bíró Lívia felvilágosító cikkének a Társadalmi Szemlében, a helsinki egyezményhez bigy- gyesztett, tanulságos glosszának, mert akkor az a cél, hogy ők jussanak be közénk, ideológiai lefegyverzésünkre a kulturális cserék s »az eszmék szabad áramlása« útján. Ez utóbbi a szerző gúnyos idézőjelében, amit vészjelzőnek köteles felfogni minden kiművelt hazai pártfő.* Szaharov, a Nobel-díjas atomfizikus többször kiteregette, hogy a békés belső orosz ellenállás a KGB 1972-es támadása után nagyrészt felmorzsolódott, 1965 és 1970 közt volt tetőfokán, ma már csak pislog, elsorvadt a remény nem az amúgyis közömbös nyugatiakban, hanem a hazájukért szenvedő oroszok legjobbjaiban. Szolzsenyicintől szakadatlanul ugyanezt halljuk Svájcban, Angliában s az Egyesült Államokban. Készüljünk fel, hogy Moszkva függvényei, a varsói tömb ál-szuverén tagjai újabb, szigorított utasítást kapnak, részben keletnémet és csehszlovák sugalmazásra, s az a titkos akta független diaszpóra irodalmak további elkedvetlenítéséről, esetleg szétzüllesztéséről szól. Amelynek végül önkéntes felszámolás a zárótétele, mivel ráadásul egyidejűleg * Társadalmi Szemle, 1975. 5. sz. 23
