Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Cs. Szabó László: Még vagyunk
bedőlt egyik fő anyagi hátvédjük tengerentúl. Az Egyesült Államok, egy ál- Metternich kiárusító külpolitikai vezetésével kulturálisan visszahúzódott, mondhatnám megpucolt Európából. Gyászos látvány a szuperhatalom bűnbánó magá- baszállása Vietnam és Watergate után; már olyan képzelt szennyesüket is elénk teregetik, amit kissé megszürkült, de tiszta fehérneműként tárolhatnak a polcukon. Tanulhatnának Európa öreg, »romlott« képeitől: súlyos politikai ballépésből nem kell mindjárt öngyalázó kultuszt űzni, abban a hiszemben, hogy hiszen csupán puritán őseikhez méltó, mellverő, hangos bűnbánat az egész gyülekezet színe előtt. De ha a magyar irodalom végül elnémul külföldön, ha végleg elhallgat Torontó, London, Párizs, Bécs, München, Stockholm,Genf, az mégsem lesz párthatóságok hosszú kezű mesterhúzása, az ideológia által türelmesen megnyert dialogi- záló sakkjátszma, nem is lesz az önkárára takarékoskodó amerikai ideggyengeség és tudatválság bűne. Ezt az irodalmat kizárólag az idegenbe települt magyar olvasók közönye fojthatja meg. Mert végső fokon erkölcsileg a diaszpóra kellene, hogy eltartó legyen. Aki a Tórát megőrzi. S a mi Tóránk, ahogy sok év előtt s azóta is többször írtam, Arany János. Lassan közelít ez a halálóra. Még vagyunk. Ma még vagyunk, s ha lehet, ragaszkodjunk makacs tettekkel a szóhoz, utóvégre az Élet s a Sors bona nihil aliud egy negyedszázadon át rácáfolt a Rómában elkenődő, irodalmi élőhalott rémképére. Magamra. Ott végzem, ahol kezdtem, a Keats-Shelley-háznál. Rövid sétányira e háztól van Raffaello egyik pártfogójának, Chigi pápai bankárnak a reneszánsz palotája, 1949-ben még külügy-minisztérium, ma miniszter- elnökség; első római hónapjaimban kívülről sokszor megcsodáltam, érdemes. Sohase gondoltam volna, hogy húsz egynéhány év múlva egyik szobájában veszem át egy államtitkártól a Cavaliere érdemrendet, úgy tudom, az egyetlent, amit idegen írónak idegen nyelvű írói szolgálatokért adtak az olaszok, miközben a kedves úr megkért, hogy szeressem tovább Itáliát. Ez volt életem egyik legkönnyebb és legőszintébb ígérete. Azóta egy félévre tananyag is lettem egyik ősi egyetemük magyar tanszékén, Paviában. Hiányzóm új magyar lexikonokból, a hibáktól hemzsegő Irodalmi Lexikon kivételével, de vagyok, aki vagyok, hibátlanul a francia-nyelvű összehasonlító irodalmi enciklopédiában, s a cambridge-i International Biographyban. Nehéz agyonverni, földi létemet a jó Isten fogja megszüntetni, nem a központi bizottság. De érdemrendnél és címszavaknál is nyomosabban megcáfolta elképzelt írói halálomat a dunavecsei Petőfi könyvtár kérése, hogy küldj em el Petőfiék című könyvecskémet, s az a két levél, amit külföldön végzett magyar diákoktól kaptam, más-más szavakkal, de egyértelműn arról, hogy írásaimból tanultak meg igazán magyarul érezni, magyarnak lenni, pedig azokban legalább annyiszor esik szó angol lófestőkről, mint magyar lantverőkről. Még édesanyám kolozsvári sírjának a látogatói se hiányoznak: olyan fiatal erdélyi írótársak, akik a világon se voltak, amikor pitymalló írói vágyakkal a száműzött és hazaszállított Jósika Miklós síremlékénél üldögéltem a házsongárdi temetőben. Megalázó kiadási viszonyok közt s mi tagadás, néha a mindent elcsöndesítő öngyilkosság gondolatával viaskodva ma még mindig azt mondom négy-öt fuldoklón kitartó folyóirat és csodaként, csöppekben megjelenő könyveink láttára, 24
