Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Kovács István: Sára Sándor: Pergőtűz

szerző kapcsolatteremtő tehetségének dicsérete nélkül. Az idős balmazújvárosi emberek életük legbensőbb részeiről beszéltek neki. Vajda Mária a vallomásokat úgy dolgozta föl, hogy azok nem vesztettek intim jellegükből, nem váltak sem a

Sára Sándor: Pergőtűz

— „Nekem kívánságom? Én meghalok, de mi lesz a három árvámmal? Mi lesz a feleségemmel?’’

— „Nézd, bajtárs, az állam majd gondoskodik róla.”

— „Tudom, mit jelent. Én is hadiárva voltam, tudom, mit jelent az állami gondoskodás.”

Amikor meghívót kaptam a Pergőtűz televíziós változata, a Krónika több mint tíz órás „nyersanyagának” megtekintésére, kételkedéssel vegyes aggodalom fogott el: nem fullad-e nézőtéri unalomba a filmvásznon egyes szám első személyben elbeszélt egyéni és közösségi dráma? Átélhető-e a történelmi felejtés és felejtetés pernyéje alól hirtelen folcsapódó szó, mégha lelkűnkbe és tudatunkba horgad is? (A szó, amely egyes nyelvekben azonos az Igével.)

A háború, mint annyi honfitársamét, az én életemet is a lehető legszemélyesebben határozta meg. Hogy az apátlanságot természetes állapotnak érezhessem, nem akartam tudni a II. világháborúról. Azt szerettem volna, ha a történelemről kialakított tudatomban jeltelen marad, mint apám sírja. Igaz, 1956 kivételével az egész XX. századi magyar történelmet ki akartam rekeszte- ni magamból, miközben üszkös karámjában éltem. Fölötte nyúltam vissza a reformkorhoz és 1848/1849 lélekemelő és -megtartó eseményeihez. A II. világháború áldozatai mintha saját árvaságomat jelképezték volna. Igyekeztem nem érzékelni emlékük örökmécsesét. Fénye csak az eltévedés kivételes pillanataiban világított át.

A filmvásznon megelevenedő arcvonások magukban is néma rovásírásos krónikái lehettek volna a II. világháború magyar drámájának. Az emberi szavak órákon át tartó „pergőtüzének” felszabadító hitelessége döbbentett meg leginkább, amelynek azonnal mérhető, érzékelhető bizonyítékát a pillanattá sűrűsödött órák alkották: a filmet nyers állapotában is pergőnek éreztem. Megvilágosodott előttem mindaz, amit addig csúsztatásnak, torzításnak, hamisításnak, féloldalas igazságnak, napi politikát szolgáló propaszabadosság, sem a prüdéria érveivé, hanem megmaradtak a legtisztább értelemben tényeknek, a tudományos vizsgálódás tényeinek. (Forrás Könyvek, Kecskemét, 1988.)

Kosa László

gandaszólamnak érezve elutasítottam, s így átgondolásától is elhatároltam magamat.

Mért van az, hogy ebben a században bizonyos különféle előjelű ideológiák, politikai „elitek” csak népek, népcsoportok, kisebbségek, osztályok, rétegek, vallások kiirtásában tudtak — tudnak gondolkodni — mások boldogítása jelszavának jegyében, éppen az Istenarcú, a világ teljességét képviselő embert csúfolva meg és pusztítva el így.

A 2. magyar hadsereget, benne az 50 000 magyar zsidó munkaszolgálatost tudatosan küldték vágóhídra, áldozták fel — úgymond, a nemzet érdekében. Vannak történelmi helyzetek, amelyek áldozatokat kívánnak egy ország népétől. A hazaszeretet — polgári erény, a tudat része. A hazaszeretet nem parancsolható rá senkire. A hazaszeretet: lelki, szellemi egyezség — múlttal, jelennel, jövendővel. Ezek összességeként: közérzelem, köztulajdon, közteher — egyszerre. Végső soron — biztonságérzet. Bizalom.

Horthyék ezzel az érzelemmel éltek vissza leg- cinikusabban. A hazáért hozandó lelkes áldozatot követeltek azoktól, akiket eleve kitaszítottak a hazából és megalázva kiszolgáltattak a halálnak. A munkaszolgálatos Sallai Imre, akinek sikerült átszöknie a szovjetekhez, vall erről az iszonyatos emberi drámáról legszívszorítóbban: „Kúsztam tovább, kúsztam, és akkor egyszerre csak egy világító rakétát lőttek fel. És akkor döbbentem rá arra, hogy ilyenkor szoktak rakétázni a mieink. Hát idézőjelben is mondhatom, hogy a mieink, meg nem idézőjelben is. Mert én nem éreztem mieinknek őket, hanem gyilkosoknak. Igen. Gondoltam én arra, hogy megszököm a magyar állásból, én aki szentségként viseltem-hordtam a Horthy-hadsereg egyenruháját? És én nacionalista voltam. Ha énnekem puskát adnak a kezembe, lehet, hogy ha életben maradok, medáliákkal a mellemen térek haza a 2. hadsereg maradékával, én olyan nacionalista szellemben nevelkedtem. Furcsa, sajátságos. Az apámtól örököltem, aki nem volt hajlandó román impérium alatt jegyzőséget vállalni, hanem inkább vállalta a nyomorúságot a Horthy-Magyarországon”. Azoktól, akiket „csak” — pillanatnyi katonapolitikai megoldásként — prédául odavetett a lövészárkok labirintusába, tudatos áldozatot követelt a Horthy-rendszer.

94