Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Kovács István: Sára Sándor: Pergőtűz
A filmbe iktatott híradórészletek jól mutatják, hogy a korabeli politika felső-, közép- és alsószintű képviselői egyfolytában szónokoltak a nemzetről. De beszélhetünk-e ott valójában nemzetről, ahol éppen a közösséget teremtő legfontosabb kovász, a természetes emberi szolidaritás hiányzik. A kis nemzetekre mindig könnyen rávágódhat a történelem csapdája. Esetükben a tudatnak, a szolidaritásnak éppen ezért különösen fontos, sorsalakító szerepe lehet. Közhely, hogy milyen tragikus és bonyolult a XX. század magyarságának története. Egy országot megfosztani területének közel háromnegyedétől, etnikumának egyharmadától...? Válasz-e a hallgatás? (És mit mondhatunk a lengyelek, az írek, a görögök, az észtek, lettek, litvánok XX. századi históriájáról?) Trianonnal sok mindent magyarázni lehet, ami 1920 után történt hazánkban. A zsidótörvényeket, az önpusztítás tragikus kodifikálását —: nem! A koronatanácson kapkodó sietséggel csaknem egyhangúlag hozott hadüzeneti határozatot a Szovjetunió ellen —: nem! A 2. magyar hadseregnek a németek golyófogójaként való feláldozását és napiparancsba foglalt megalázását — nem! Az azonnali felejtést — nem! Környezetemből senki sem beszélt oly lelkes megindultsággal a Pergőtűzről, mint egy orosz ismerősöm. Azt hajtogatta, hogy egyetlen magyar mű sem szólt oly hitelesen az orosz nép szenvedéséről és hősiességéről, mint a műhely- vetítésen látott film szereplői, a 2. magyar hadsereg túlélői. Erről én is meg vagyok győződve. Micsoda bizonytalannak, ugyanakkor elbiza- kodottnak kellett lennie annak a politikának, amely ezt a filmet betiltotta s a forgatókönyvet bezúzta. (A külföldi kölcsönökből nyilván jutott az így okozott pénzügyi veszteség fedezésére, a lenézett közösség tudatával meg amúgyse törődtek a magas íróasztalok mögött pöffeszkedők.) A kötet tanúságtevői között találunk vezérkari ezredest és hadiözvegyet, orvos zászlóst és kar- paszományos őrmestert, tartalékos hadnagyot és munkaszolgálatost, tábori lelkészt és honvédet. Vallomásaik nyomán fekete-piros mozaikszerűen kirajzolódik a 2. magyar hadsereg drámája —: felállításától a pusztulásáig, bevetésének előzményeitől, politikai megindoklásától feláldozásának stációiig. E stációk közül idézzük kettőnek a feliratát. Az egyiket Sigmond Olivér hadnagy fogalmazta: „Éreztük, hogy ha egyszer bennünket megtámadnak, végünk van. Miért van végünk? Azért, mert nincs hová menni. Hát hová megyünk? Van mögöttünk 150 vagy 200 méterre még egy kiásott futóárok és utána mehetünk ki a hómezőre, és nincs tovább. Sehova. Vége a dalnak. Lőszerutánpótlásunk kezdett egyre és egyre jobban apadozni, és végül teljesen elapadt. Annyira, hogy a végén olyan hadosztályutasítást, illetve nyílt parancsot kaptam, amelyik szó szerint így volt megszögezve: »Utasítom a védőkörlet-parancsnokokat, hogy nehézfegyvereikkel hetenként és csövenként egy lövést adhatnak le«”. A másik feliratot P.-né hadiözvegy szövegezte történészi pontossággal a maga Golgotáján: „43. január 11-én 11 órakor ütött ki a háború. Az 1. honvéd gyalogezred bent volt a Don-kanyarban, az teljes egészében 2676 emberből állt. És a 2676 emberből csak 240 ember maradt életben. És a 240 emberből 44 ember maradt ép, egészséges lábbal. A többi elveszett, elmúlott.” A kötetet Für Lajos Magyarország embervesztesége című tanulmánya zárja. Tőle idézzük az alábbi két adatot: „A különböző, és nagyon egy irányba ható számítások szerint a trianoni Magyarország jeltelen tömegsírjaiban mintegy 800 000—900 000 lehet a háborúhoz kapcsolódó halottak, elesettek száma.” (. a megnagyobbodott ország háborús embervesztesége hozzávetőlegesen 900 000 + 530 000 = 1 430 000 körül mozoghatott.” E másfél millió ember halála felfoghatatlan. Nekünk mégis személyesen és névre szólóan kell tudnunk elszámolni velük. Hogy könnyű legyen nekik az égbolt és föld. A továbbélés reményében. (Tinódi Könyvkiadó, 1988.) Kovács István 95
