Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Grezsa Ferenc: A jó szándék pártütése (Németh László "reformer" korszakáról)

totalitarizmusát egyaránt szeretné elkerülni. „Egérút akart lenni... egy szárazföldi nép menekülése képzelt csónakon a szellem tengerére” — jegyzi meg róla Cs. Szabó László. E gondolkodás haladó voltát tagadni: történelmietlen visszavetítés; progresszív fölénye a „neobarokk” társadalom közönségességéhez képest kétségtelen. Amikor az ezredvég történelme a „minőség” eszméjének időszerűségét és a „harmadik világ” életrevalóságát egyre teljesebben bizonyítja, értékelésében nekünk is a pozitívumokra kell áthelyeznünk a hangsúlyt. Jobb lett volna, ha Németh László azonosul a hazai baloldal törekvéseivel, s a „minőség” igényével belülről próbálja rugalmasabbá tenni az ellenzéki gondolkodást? A mozgalom „népfrontos” fordulata előtt s az író praxisellenes kultúrkritikai beállítottsága okán szükségszerű a szembeállásuk. Olyan eszmék, mint például a szövetkezetekben testet öltő „vállalkozói szocializmus”, a „mellérendelő társadalom” önigazgatásos modellje vagy a munka és kultúra „értelmiségi” erkölcse — csak történelmi távlatban alapozhatják meg konfrontáció és szövetség helycseréjét. A „harmadik út” nem pusztán magyar kísérlet: a nacionalizmus önelvűségét régiószemléletében és egyetemességigényével haladja meg. Européer természetét már terminológiájának eredete is bizonyítja: Németh Ortega szótárából, illetve a Nouvelle Revue Franfaise vitájából kölcsönzi. Mint teljesítmény: a korban egyedül Bajcsy-Zsilinszky vállalkozásához mérhető tett.

Amilyen harmonikus a reformeszme kibontakozása Németh László pályáján, éppoly drámai folyamat a kísérletsor, hogy mozgalommá szerveződjék. Az író tudatában van a társadalmi meggyökereztetés jelentőségének: „Kellő emberanyag nélkül a reformot elkezdeni őrültség” — szögezi le. Lázasan kutatja, hol lelhetné meg az elvei megvalósítására alkalmas politikai környezetet, de tapasztalatai e tekintetben kiábrándítóak. A reform sebezhető Achilles-sarka a mozgalom. Németh fegyvertárskereső törekvését sokkal inkább táplálja a reménykedés, mint a realitás. A Debreceni káté mögött — inspiráló élményként és fellobbant lehetőségként — az egyetemisták harci kedve (a Turul debreceni palotaforradalma) rejtezik. Ám nem soká késik a belátás, hogy a pesti „németsapkás ifjúság” felvonulása voltaképp „martalócok” tüntetése, „úri gyerekek passziózása, kamáslis forradalom”. A Sznobok és parasztok a népi és urbánus szakadás állapotában próbálja meg az irodalom egységét újrateremteni. A „különítményes”-pör és a „Nagyerdő”-vita reá a válasz: „Új osztály” építése helyett a reform beszoritása — pozitív vagy negatív előjellel — a parasztmozgalomba. A rádióban vállalt munka táplálja a vakmerő ábrándot: „Nem lehetne magában a hatalomban pártot ütni a jószándék mellett, legalább annyi időre, amennyi alatt a mozgalom szétfut s megerősödik?” Nemcsak Kozma Miklós személyisége játszik közre e hiedelemben, a leendő belügyminiszter műveltségbeli érzékenysége és angolszász orientációja, hanem Gömbös megtévesztő reformdemagógiája is. (Utólag hajlamosak vagyunk Gömbös politikáját végpontja: az endrődi csendőrtüz és választási csalás, az egypártrend- szer terve és a hitleri orientáció felől megítélni. Pedig egy ideig egynémely gesztusa okkal keltette a reformkészség látszatát: a külpolitikában helyreállította a Szovjetunióval a diplomáciai kapcsolatot, magyar—olasz—osztrák paktum kiépítésén munkálkodott, szorosabbra vonta a lengyel—magyar barátságot; a belpolitikában Bethlen ellenében Eckhardt Kisgazda-pártjával lépett szövetségre, megszüntette a nyílt választások gyakorlatát, törvényen kívül helyezte a Nemzeti Szocialista Pártot, telepítési programot hirdetett és a kartellek, hitbizományok korlátozását ígérte.) 1935 tavaszára azonban kiderül: a közép- osztályban támadt „lelkiismeretfurdalás-féle zavar” a kormánypolitika hazug pálfordulá- sában kompromittálódik, s a „disznótoros forradalom” bohózatában veszti el komolyságát. A hagyományos baloldal — ideológiai prekoncepciók okán — kívülállóként figyeli a reformtörekvések elvetélését, s vonakodik belátni, hogy az „itteni erőkkel számot vetve kell türhetőbb országot kifészkelődni”. Nem becsüli eléggé a „megújító ösztönt” és az „egyéni kezdeményezést”, annál inkább kedveli a „bólintó és hurrázó automaták” lelkesedését és álkollektivizmusát. Mintha antimozgalommá torzulna: szimpatizánsaiban nem híveket, hanem ellenségeket gyanít, s kritikai vétókban éli ki magát. Kudarcba fullad Németh László azon elképzelése is, hogy a „lappangó jobbak” káderét a népi tehetségmentés módszereivel bővítse. A nép Eötvös-kollégiumának ideája pusztába kiáltott szó marad,

80