Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Grezsa Ferenc: A jó szándék pártütése (Németh László "reformer" korszakáról)
a képességüknél fogva felfelé igyekvők az „őstehetségek” köztes sorsállapotában rekednek el. A reform eszményiségéhez viszonyítva a mozgalom mérlege kedvezőtlen: a kiábrándulás közérzetével jellemezhető. A Szekfű Gyulának adott felelet, a Messziről végül is e tapasztalatot összegezi: „Országunk az államot kezelő mandarinokra s alaktalan fellah tömegekre oszlik: hogy e két réteg száz évig így marad egymáson vagy már holnap forradalomban csap össze, külpolitikai tényezőktől függ. A belső öntisztulás lehetősége nincs meg, a társadalom belátáson alapuló strukturális átszervezését ígérgetni maholnap nyílt rosszhiszeműség lesz.” A csalódás és keserűség mértéken fölüli, jóllehet nem az eszmére, hanem a megvalósítás útvonalát eltorlaszoló közállapotokra vonatkozik. A Tanú reformpublicisztikája javára van a Németh-életműnek: a politikai ösztön működése karakteresebbé teszi az író portréját, teljesebbé gondolkodása enciklopédizmusát, konkrétabbá erkölcsiségét és világképét. Emellett a magyar politikai irodalom kimagasló alkotása, amely majd nemcsak szerzője beilleszkedését segíti elő a felszabadulással változó honi társadalomba, hanem a szocializmus mai reformjához is sok tanulsággal szolgál. Utópiavoltát ócsárolni csak pragmatista perspektívából lehet, ítéletet mondani róla nem az egykorú konstellációk felől, hanem csak tartalma alapján érdemes. Az írói társadalomkép a Tanú mozgalmi korszakában a konkrétabbá válás tendenciájával jellemezhető: Németh László a „minőségszocializmus” elvont képzetét a „Kert-Magya- rország” gyakorlatiasabb koncepciójában pontosítja. A fogalom összetevői között a „minőségtermelés” — a program nyelvén — az ipar és mezőgazdaság súlypontcseréjét jelenti, a tervutasításos és szabadversenyes gazdálkodás végleteinek meghaladását, a tulajdon szövetkezeti formáját; a „mellérendeléses” közösségi társadalom elve pedig a szilárd központi hatalom és az alulról épülő demokrácia ötvözését irányozza elő, az organizációnak étatizmus és liberalizmus szélsőségein túlemelkedő „önigazgatásos” rendszerét, a területi és ágazati érdekképviselet összekapcsolását. Van szellemi jelentése is: a „személyes kedvvel” végzett értelmiségi (alkotó) munka igénye és erkölcse, amely a „kísérletező” életfelfogásban és hivatástudatban jut kifejezésre. A „kert” jelképének nincs köze a romantikus antikapitalizmus gép- és civilizációellenes természetkultuszához, de az „organikus” társadalomeszmény patriarchális idillvágyához, egyszerűségimádatához se. Nem rous- seauizmus vagy konzervativizmus ihleti, hanem a korszerű humanizmus követelménye. A Tanú politizáló korszaka — történetileg szemlélve: az idea és élet konfrontációjának változó függvényében — három periódusra tagolható. 1933 őszétől 1934 nyaráig tart a keresés időszaka: Németh László az eszmét általános politikai alakban fogalmazza meg s társadalmi realizálhatóságának esélyeit kutatja, az útitárs kettős — rokonszenvező és kritikai — pozíciójában a radikálisnak vélt mozgalmak szellemi mérlegét készíti el. A körötte zajló polémiáknak azonban az a tanulsága, hogy a magyar progresszió az írót a jobboldalba szeretné beszorítani. 1934 nyarától az év végéig terjed a programalkotás szakasza: Németh László az ideát kultúrpolitikává alakítja, a „népművelés” jelszavával a megújulás „előőrsét” akarja összeverbuválni. Az „őstehetségekről” zajló ankéton azonban kiderül, hogy a jobbító szándékok „köznyelve” az egyénieskedő gondolkodás dialektusaira hull szét. És végül 1935 a várakozás esztendeje: ha már a mozgalmak és jószándékok a közélet légüres terében kudarcba fulladtak, nem jöhet-e felülről reform? Gömbös politikai manőverezése azonban az Új Szellemi Front vállalkozását a „hazai burleszk” látszataival kendőzi el. 81
