Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Bosnyák Sándor: Összhangban a természettel - (Beszélgetés Makovecz Imre építésszel)
szeti koncepciója egyfajta kubizmus lett Doesburg hatására. Ez az internacionalista építészet, amit általában kockaházaknak nevezünk, ami elterjedt az egész világon. Ennek a kubista építészetnek egyik legkiválóbb és leglehetségesebb képviselője Le Corbusier, aki görög eszményből indult ki és megpróbált a moduloron keresztül egy olyan léptékrendszert kialakítani, amely az emberi test méreteiből és annak belső arányaiból indul ki. Ez a jellegzetesen görög gondolkodásmód kapcsolódik a kubista formálási eszményhez, és ebből a kettősségből alakul ki a tiszta arányoknak egy szerkeszthető és a görög arányrendszerhez kicsit hasonlító, tulajdonképpen klasszicizáló építészeti forma, amelyhez a 30-as évek elején a fény városáról írt tanulmánya kapcsolódik. Le Corbusier azt mondja, hogy ezt az építészeti gondolkodásmódot olyan új városstruktúrába kell építeni, ahol sok a szabad levegő, ahol sok a fény, és ahol az emberek végre nem a kisvárosok zsúfolt, levegőtlen, büdös, szociálisan elviselhetetlen lakáskörülményei között élhetnek. Sajátos fintora a történelemnek, hogy (most már ki kell mondani, ez elhallgathatatlan) az erről a két pólusról létrejött ún. nemzetközi építészet szociális katasztrófákat hozott létre nemcsak Európában, hanem az egész világon. Ezzel, amit elmondtam, nem akarok épitészeti minősítést tenni. Le Corbusier művészi színvonala rendkívül magas és mint jelenség — ragyogó és gyönyörű. De amikor róla van szó, akkor az ő ikerpárját, F. L. Wright-ot is szóba kell hozni, aki párhuzamosan ezzel a folyamattal, ami Európában lezajlott, lerakta az elméleti és gyakorlati alapjait az organikus építészetnek. Leírta és gyakorolta azt a felfogást, hogy nem fény városát kell építeni, hanem a civilizációt úgy kell felhasználni, hogy mindenkinek legyen egy akre-nyi területe, amelyen belül a saját otthonát meg tudja teremteni. Ne hagyjuk, hogy a civilizáció összesűrítse az embereket egy kupacba. A civilizációt vigyük ki a természetbe és a természettel összhangban próbáljunk emberi életkörülményeket létrehozni. Azt lehetne mondani, hogy — noha a 30-as, 50-es években ez a kettősség eldőlt a tömeges lakásépítés javára és az ún. fény városában jöttek létre azok az óriási lakótelepek, amelyekre fölírják nagybetűkkel, hogy LAKHATATLAN, mégis úgy látszik, hogy az ún. organikus építészet az, amelyik az idő próbáját kiállta. 1961-ben már halott F. L. Wright és az a gondolkodásmód, amelyik a természettel való harmóniára törekszik, még mindig él, és a Doesburg, Walter Gropius nevével fémjelzett folyamatnak már nem található párja az organikus építészet túloldalán. A túloldalon az ún. posztmodemnek nevezett ironikus, eklektikus építészet áll, amely nekem is, és az én barátaimnak is a legkeményebb és legélesebb ellenfele. Összefoglalva: nem tudom az első világháború tragikus következményeitől elvonatkoztatni a Bauhaus életét. Véleményem szerint át kell nyúlni az első világháború és a 60-as évek fölött vissza a századfordulóhoz, és azt az érzékenységet kell erősíteni, amelyet F. L. Wright-tal jellemeztem. Városi gyerek lévén — a paraszti hagyományokkal hol ismerkedtél meg? Mi volt, ami a hagyomány felé irányított? Nem tudom, hogy az embert, akár városi, akár vidéki, miféle sors viszi ahhoz, hogy halott eleit a saját életében realitásnak tartsa, hogy a folyókat inkább élőlénynek tekintse, mint meder és víz együttesének, hogy az állatokat elvarázsolt emberi lényeknek lássa, mint hetven kiló színhúsnak, hogy a fákat egy eget-földet megrázó mutáció eredményének lássa, amely önmaga mozgásképtelenségébe zárva csak a Nappal, mint fénnyel és csak a mélységgel és a sötéttel kommunikáló élőlénynek lássa. Hogy ez összefüggésben van-e azzal, hogy az ember városi vagy falusi, nem tudom. Az az érzésem, hogy nincs összefüggésben. De nagyon szerencsés az az ember, aki gyermekkorában olyan környezetben élhetett, ahol látta, hogy szeretni egy állatot és megenni — nem egymásnak ellentmondó két dolog —, aki a gabona learatásában segédkezhetett, ott nyüzsöghetett a törekben a cséplőgép farában, aki a felnőtt férfiak és nők közt dolgozhatott, akik soha nem vesztették el kedvüket, még akkor sem, hogyha a rekkenő hőségben az aratásban csak krumplileves jutott ebédre. Még az is szerencsés, aki szoba-konyhás proliházban nőtt fel, egy szobában 44
