Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Pályi András: Jönnek a filmesek (ikernovella)
győződve, hogy a szűk lichthofból senki se lát be hozzá. Anyaszült meztelen járt-kelt, kibontotta a haját, mosakodott, fogat mosott, minthogy mosdója is volt a szobában, s nyilván szerette ezt az esti meztelenkedést, mert húzta az időt, megágyazott magának, manikűrözött, s csak aztán bújt a hálóingjébe. A kamasznak nem nyílt tökéletes rálátása, a lány hol eltűnt, hol előkerült, de így is feszülten leste az általa akkor egyenesen fantasztikusnak minősített látványt. A lány hajlékony, üde, vékony csontú teremtés volt, akár a tévében brillírozó táncosnő, darázsdereka alatt kissé erőteljesebb, izmos csípő, bársonyos fenék, amitől máris meg kellett veszni, de még inkább két kis gumilabda mellétől, ami kemény volt és ruganyos. És mi tagadás, ő ott akkor mindig meg is veszett, nem állhatta meg, hogy ne nyúljon be a pizsamanadrágjába, s ne szerezzen magának örömet. Sőt, egyszer szeretkezni is látta a lányt, pontosabban végignézte a vetkőzésüket, a férfiét is, de mindjárt leoltották a villanyt. Előtte még egy szemvillanásnyira a férfi duzzadó hímszervét is megpillantotta, ami valahogy nagyon más volt, mint az uszodai öltözőben látható férfiaké, s talán ez is hatott rá, de akkor úgy érezte, nincs titokzatosabb és szebb dolog az életben, mint amit azok ott a lenti cselédszobában művelnek. Ma egészen más a véleménye, szégyelli is zavaros kamaszkori ügyeit, nem gondol rájuk, s egyáltalán, ritkán érez nemi gerjedelmet, de ilyenkor, átmászva Ica ágyába, igyekszik hamar túllenni az aktuson. Ma már kiforrott, magasabb rendű eszményei vannak, amelyek kitöltik az életét; meggyőződése, hogy nem szabad túl nagy figyelmet szentelni a vegetatív testi funkcióknak, mert az lealacsonyítja az embert. Őt például határozottan felemelő érzéssel tölti el az a körülmény, hogy büszke lehet a hivatalára, a felettesei bizalmára, a kinevezésére, s jó lelkiismerettel gondol az ország konszolidációjára és gyarapodására is, amiből kivette a maga szerény részét. Szereti a lakást, ahol él, tudja, hogy a panelház a legkorszerűbb épületforma, ráadásul sikerült a legkorszerűbb csőbútorral berendeznie a két szobát, amihez jól megy a sok műbőr, műszőrme meg az évek során összegyülemlett apró, csinos tárgyak. Észre se vette, hogy a figyelme mennyire elkalandozott, szem elől tévesztve a jégtánc-gálaest eseményeit, amit pedig oly nagyon várt. Most éles csengetés riasztotta fel az ábrándozásból. Ki lehet az?! A szomszéd vagy a házfelügyelő? Rossz előérzete támadt. Nem szerette, ha a rokonok félfogadási időn kívül az ő nyakára küldik a nekik lekötelezett és protekcióéhes ismerőseiket. Icára nézett, de az asszony elnyúlt a másik fotelban, s akár egy békésen doromboló macska, a testtartásával jelezte, hogy ha ő egyszer már leült, hát az istennek se megy ki ajtót nyitni. Másodszor is szólt a csöngő. Dozsek Ernő feltápászkodott, megigazította a nadrágját, begyűrte az ingét, s kiment. Egy ismeretlen férfi állt az ajtóban. — Dozsek Ernő elvtársat keresem. Ideges lett a hivatalos hangtól. — Honnan keres az elvtárs, ha szabad kérdenem? — Van szerencsém — mondta az idegen. — Én vagyok a filmes. — Mi?! Farkasszemet néztek. Táskás, kiélt, jellegzetes filmgyári arc. Mit akar ez itt? Már a száján volt, hogy szépen kérem az elvtársat, keressen meg szerdán az ügyfélfogadási időben, de az a másik oly áthatóan és rezzenetlenül meredt rá, hogy akarata ellenére dadogni kezdett: — Miféle ... mi maga? 14
