Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Huszár Tibor: Lakitelek

Tordai Zádor bölcseleti-etikai, Szakály Ferenc történeti bevezetését követte az én szociológiai indíttatású fejtegetésem. Az előadást nem írtam le előre, de gondosan felkészültem, s a szöveget többször végigjátszottam agyamban. A közeget mégsem érzékeltem. Úgy tetszett, még Zám Tibor csibészesen kedves mosolyát is sikerült lefagyasztanom.

Csak a találkozás első napján lehettem jelen; Illyés Gyula meghatározó jelentőségű hozzászólását budapesti kötelezettségeim miatt nem hallottam.

Az előadások különösebben nem befolyásoltak senkit, mindenki mondta a magáét. Nemigen tudhattam, „merre a tenger” — a vita, akár egy szeszélyes folyó, mindig váratlanul kanyarodott, hol erre, hol arra. Rapszodikus, de sodró és eleven dialógus folyt a teremben. Nem érzékeltem eléggé a csomópontokat sem, az azonban világos volt előttem, hogy az indulatokat — a hozzászólók többségénél legalábbis — a megsérült nemzeti önérzet indukálja. A mozaikokat összerakva s bizonyos távolságból átgondolva a történéseket, még egyértelműbbnek tűnik: a csapongó, időnként indulatos vitában a hozzászólások paradox módon makacs következetességgel olyan, már „üszkösödő” sebekre figyelmeztettek, amelyeket a konszolidáció felhőtlenebb napjaiban sokan nem vettünk számba, vagy nem a maguk súlyának megfelelően ítéltünk meg.

1979 tavaszán persze már a köznapok embere is érzékelte, hogy valami megváltozóban van. Még érzékelhetőbb volt a feszültség a politizáló értelmiség különböző csoportjaiban. Túl voltunk már az olajárrobbanáson; az 1972—73-as visszarendezési kísérlet kudarcba fulladt ugyan, de nem valósult meg az új növekedési pályára való átállás; erősödött az erkölcsi értékek eróziója; lassan a hivatalos irodalomban is polgárjogot nyert a „szegénység” problémája, az a felismerés, hogy e leszakadó populációhoz tartozók száma nő. Egyre többen ismerték fel, hogy a magyar településhálózat egyenlőtlen fejlesztése következtében pozicionálisan meggyengültek az ún. társközségek s felgyorsult a törpefalvak elnéptelenedése; a demográfiai kérdések körüli viták sem csitultak. Ekkor már tapasztalható volt a kulturális vezetés megosztottsága is, ám az, hogy a bűnbakkeresés masinériája az egyik irányzat felkerekedése esetén az irodalmi respublikára összpontosul, még nem volt egyértelmű; bár néhány „intézkedés” már sejttette a dolgok ilyetén alakulásának lehetőségét.

Mi többletet adott mindehhez Lakitelek? Azt a bizonyosságot — bár sem programatiku- san nem fogalmazódott meg, sem tételszerűen nem összegeztetett —, hogy a teremben képviselt nemzedékek és irányzatok számára ezek a sorskérdésekként megélt ellentmondások az adott kormányzati konstrukción belül már kezelhetetlen folyamatokká váltak.

Persze feltehető (akár indulatosan is) a kérdés: miért nem értett azonnal a világos beszédből a szociológia mindenféle titulusokkal rendelkező művelője? Nos, nemcsak azért, mert a vita első napján — amelyen jelen lehettem — korántsem voltak ilyen letisztultak ezek a gondolatok, hanem mert úgy éreztem, kialakult valamiféle rossz — vagy legalábbis terméketlen — megosztottság is. Tordai Zádor ihletetten szép közösség-tipológiája érdemben ugyanúgy visszhangtalan maradt, mint Szakály Ferenc reflexív gondolatai a történelmi tudatról vagy Szilágyi Ákos okfejtése az értékközpontú nemzettudat, illetve a nemzetközpontú értéktudat megkülönböztetéséről. Mintha Tordai Zádor szavai igazolódtak volna; a nemzettudat nagyobb mértékben nem racionális, mint gondolnánk.

De nemcsak erről volt szó. Néhány hozzászólásban — én legalábbis így éreztem, érzelmi reflexektől erősen támogatottan — ott munkált a gazdasági racionalitás (s ennek mintegy szinonimájaként az érdekközpontúság, a fogyasztói szemlélet, az individualizmus) és a kulturális értékek világának előítéletektől nem mentes szembeállítása, amelyből (lehet, nem kevesebb előítélettel) reformellenes indulatokat véltem kiolvasni, s azt a bizonyos avantgárd elhivatottságot — amelyet talán Illyés szép szavaival jellemezhetnék leginkább — „valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre”.

Az elvek, értékelések és feltételezések legkérhetetlenebb építésze a történelem. Nos, az elmúlt évek történései azok aggodalmait igazolták, akik a realitásoktól egyre inkább elszakadó politikai intézményrendszer keretei között immár nem látták megvalósíthatónak a közösségépítés új stratégiáját. Sőt, az elmúlt évtized különös drámaisággal bizonyította be: nemcsak a kormányzati konstrukció nem életképes; nem az a szocializmus Kelet-Euró53