Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Alföldy Jenő: Emlékek gyűrűzése
Alföldy Jenő EMLÉKEK GYÜRÜZÉSE 4. WnV örömem nem volt az irodalmi életben, melybe olykor kénytelen-kelletlen sodródtam bele. Sokszor úgy érzem, az irodalmi élet merő eufémizmus: az irodalom gyulladt, lázas állapotának, hogy ne mondjam, halálának megszépítő elnevezése. Az irodalom jó ügyeit egy idő óta képtelenség az irodalmi életben való részvétellel szolgálni. Csupán irodalommal — tanulmánnyal, kritikával — szolgálhatom a költészetet, irodalmi kultúránk egészét. S még szerkesztéssel, ha ez is „irodalomnak” számít. Szerencsére van kivétel: az irodalom élete nem csupán botrányokat, személyeskedő csetepatékat és tragikomikus kinyírásokat ismer, hanem közös felbuzdulásokat is, jó ügyek érdekében. Ehhez sok ember egyetértése, érdekegyezsége szükséges. Személyes emlékeim közül kiemelkedik az 1979. május 18—19-én rendezett lakiteleki találkozó. Föleleveníthetném a barátaimmal együtt eltöltött órákat, az ismerkedést olyan messziről jött, nemzedékünkben költőkkel, mint Farkas Árpád. Homlokom belső vetítővásznára idézhetnem Tőserdő tavaszi kánikulában rezgő fáit, a hévvízü strandot, ahol egy-két várhatóan hosszúra nyúló előadás, felszólalás elől dezertálva, néhány uszodai múltú, családapa korú „fiatal” irodalmár vízalatt úszó versenyen vetélkedett. Az illatát is érzem még annak az Úrvacsora-ábrázolásokra emlékeztető, hosszúkás ebédlőteremnek, ahol az első estén zsongott önfeledten a legalább száz főre rúgó, többségében ifjú írósereg, és ahol másnap délben Illyés Gyula ült az asztalfőn. Az élmények akár a jó ebédet élvező íny emlékeivel is fölidézhetők. Több okból is azzal az atavisztikus érzéssel gondolhatok vissza erre a röpke két napra, mintha az ifjúság utolsó percei, órái lettek volna. Az újraátélésre tett kísérleteknél most mégis többet ér az újraértelmezés, a mába ívelő számadás. Alighanem ekkor éreztem utoljára velemkorú sokaságban, hogy kedvező brancsszellem tart össze minket. Olyan, mint a gyerekkori játszótereken, és igen, korábbi írószövetségi gyűlések szüneteiben, kint a folyosón, büfében, vagy hazafelé menet csoportosan betérve valamely presszóba. Ha Lakiteleken akkor, a második napon valaki — no nem akárki: Illyés Gyula, Csoórival, akit mindig afféle Illés melletti Elizeusznak, a próféta első tanítványának éreztem — azt mondja, hogy induljunk a Hanság lecsapolására vagy a bugaci puszta feltörésére, mert ezzel országot menthetünk, én nem haboztam volna indulni, akár az első fuvarral. Nem a nosztalgia, hanem egy végzetes kardsuhintáshoz hasonló cezúra döbbent rá a távolságra, mely a tíz évvel ezelőtti eseménytől elválaszt. Életem naiv korszaka zárult le azóta; nem rögtön, hanem évekkel később, Illyés Gyula halála után. Igazából csak most, módszeres végiggondolásra szorítva látom, mennyire másként éltem át akkor, s ítélem meg utólag ezt az összejövetelt. Már-már idilli az emlékkép, melyet akkor szereztem — és tragikus árnyalatú, ahogy most magam elé idézem. Amikor május tizenkilencedikén, a késő délelőtti órában Illyés — kissé csapzottan, a hőségtől s a hosszas autózástól kimerültén — megérkezett, még mindig annak a michelan- gelói alaknak láttam, akit azelőtt csak fényképek segítségével képzeltem magam elé. A műveiben levő szellemi és lelki erő látható jelének tetszett külső megjelenése. Főként az erősített meg ebben, hogy a helyszínen föltett kérdéseket cédulákon összegyűjtvén, fertály órát ha készülődvén, olyan kerek esszé-bravúrt rögtönzött nekünk, hogy a magnó- felvétel nyomdakész leiratán, gondolom, alig kellett stilizálnia. (Ha mégis megtette az író, önmagával szemben támasztott igényessége parancsolta neki, hogy így járjon el.) Nemzet és nemzedék — ez is állhatna felszólalásának címe fölött, mely a Forrás 1979 szeptemberi számában Lehet még nemzedék? címmel jelent meg. A helyszínen hallgatva őt, 48
