Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Alföldy Jenő: Emlékek gyűrűzése
két mozzanat ragadott meg különösen. Az egyik a figyelmeztetés, melyet a baráti hang ellenére — vagy talán épp azért — igen súlyosnak éreztem. Ez a gondolata magasodott föl, a többit is komorabbra árnyékolva: „ .. . óriási tétre tudom figyelmeztetni e nemzedék íróit: vagy végeznek ők is valamit, vagy vállalnak részt a föladatból, vagy jeltelenül elmegy ez a nemzedék az irodalom és a nemzet történetében.” Arra is rámutatott héphaisztoszi képzetet keltő keze ujjával, hogy volt már korszak, amelynek nem adott jelleget a benne élő nemzedék — gyarló működése idején búvópatakként rejtőzött a nemzetmegtartó gondolat, mert nem volt, aki hathatósan megfogalmazott mondatokat adott volna neki, formát és medret, föléje pedig világosságot. A másik mozzanat: a jó útravaló. A jótanács, hogy „ne menjünk bele meddő csatározásba” — emlékezetem így őrizte meg szavait. A stilizált változatban ezt így olvasom: „ ... a művek legyenek a gondotok, és hagyjátok ezeket a mégoly arcpirító nyilazásokat.” Majd a zárszóul elhangzó mondatai: „Hogy mindezt fölénnyel, humorral nézzétek!” mármint a magyar diaszpórát ért sérelmeket, a nemzettudat kialakulásának és korszerű, időszerű változatainak ügyében fáradozók megbélyegzéseit, félremagyaráztatásait. Mindezekből a rendíthetetlen lelkierő és a nagy látókörű szellemiség emanációját éreztem ki, már-már lenyűgözőtten. S ez az, amit másképpen látok most, néhány hónapja megjelent Kortárs-számokban olvasott Napló-részleteinek ismeretében. Azok a naplórészletek először annak a jó hatvanas, izmos és napbarnította férfinak mosolygós arcképét rajzolták át, akit a Fekete-fehér s a Kháron ladikján idején készült fotókról ismertem. A depresszió iszonyú kínjaival küszködő, összeroppanással fenyegetett idegzetű homo dolorosus-t, a fájó embert fedték föl a posztumusz jegyzetek. A Forrás 1979 szeptemberi számában látható fényképe is másmilyenné lúgozódott át a tekintetemben. Fotós voltam több mint egy évtizedig, hát mondhatom: a halványító oldatban eltüntetett, majd újrahívott fénykép karakterében már más színezetű lehet, mint az első előhívás után. Az emlékezet a tudat gyarapodása és az ismeret átmeneti elhalványodása révén olykor még sokkal nagyobb módosulásokkal hívja elő újra ugyanazt a képet, amelyet valamikor rögzített. A lakiteleki felvételen Illyés a mikrofonnál a gondolat szenvedélyétől kerekre nyílt szemmel, egy ajakkerekítés nélküli magánhangzó ejtése közben a közönségre mutat mutatóujjával, mintha ezt mondaná: „ti, a ti nemzedéketek”. Ez a kép nemcsak óva int, nemcsak figyelmeztet mostani szememben, a jeltelenné váló nemzedék esélyével ijesztve ránk atyailag. Segélykérő jelt olvasok ki szeméből — és a szövegből is, mely ott áll a folyóiratbeli fotó lapjának hátoldalán. Itt mondja el, miként komissiózott szinte, szavainak igazáért, mely a nemzet igazát jelentette neki teljes joggal. Hogyan harcolt rágalmazóival, s keresett nemzetközi fórumot a tisztázáshoz, melytől a rákent gyalázatért elégtételt remélt. Az itt kiragadott részlet a saját helyén, az előadás szövegösszefüggésében szemlélve inkább tájékoztató jellegű kitérő, mintsem a gondolati építmény logikai összefüggéséből nem nélkülözhető elem. Célja mintha az lett volna vele, hogy bennünk is lehetséges félreértést oszlasson el. Hátha minket is megkörnyékeztek azok a hamis vádak, amelyek róla elhangzottak. Vagy inkább: hátha mi közömbösek maradnánk velük szemben, ha nem hozná őket szóba. Nem volt sokágú kapcsolata nemzedékem tagjaival — elvétve legföljebb. Ez volt az alkalom, hogy szembesüljön korosztályunkkal. S a szükség egymás iránt kölcsönös volt: fontosnak tartotta ezt a szembesülést, hogy erőt és hitet adhasson — és hogy tájékoztatást erkölcsi meghurcoltatásáról a saját megnyugvása érdekében is adjon. Magyarán az emberi arculata rajzolódott ki úgy, hogy kiegészült az esendőség s az utódokra utaltság vonásaival. Idealizált, itt-ott mitizált személyisége csak szeretetre méltóbb lett. Jelentős költő, különösen, ha közéletben, politikában is nagy tettekkel, közérdekű cselekvéssel hívta magára figyelmünket, nem kerülheti el, hogy saját szavait visszaidézzük rá — ilyesféleképpen: hogy ő a „legmesszebb látó magyar”, hogy „példamutató, nagy” költő, vagy — tréfával enyhítve a szavak vakító csillogását — Victor Hugóról átplántált szavakkal: „sajnos, ő a legnagyobb”. Volt is, aki az Illyés Gyula emlékkönyv testes kiadásában tallózva, sokallotta a bőven mért epiteton ornánszokat, az Illyéshez semmiféle népi49
