Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Haza és nemzeti önismeret - Lakitelek 1979-1989 (A fiatal írók találkozójának tizedik évfordulójára) - Olasz Sándor: Kései találkozások
dicséretére vagy rosszallására hallgatna, nincsenek vele. Csupán „valami nyitva feledett / folyosó-végi ablak csapkod / ütemes-ridegen / csontkezű tapsot.” A nagy eszmények már csak „öreg szívekben” élnek? Lakitelek mindenesetre nem ezt bizonyítota. Bertha Bulcsú kérdezte meg Illyéstől, hogy szerinte mi az élet értelme. Illyés — megtoldva, amit Camus mondott — így válaszolt: „Tolni fel a követ a hegyre, hátha egyszer fent marad.” Sziszüp- hosz ama bizonyos köve nemigen akar fönn maradni. De nem is azon kesergett Illyés, hogy ifjúsága eszméiből mi minden nem valósult meg. Az bántotta, ha kevesen — és egyre kevesebben — hallgattak rá. Ám 1979 tavaszán Illyést — annyi bajon fölülemelkedve — egyáltalán nem a komorság, a magány hidege jellemezte. Sugárzik válaszaiból a ráció, a derű, az irónia. Tartja magát elveihez: „ .. a nagyon-nagyon nehéz emelni-valóhoz mosolyogva állj oda.” Zárszóul is azt tanácsolja: „fölénnyel, humorral” kell nézni még sorskérdéseket is. „Ne búsmagyarokként hajoljanak össze mégsem azok a négy-öt magyar összehajlók.” A fölényes, jókedvre hangoló akasztófahumort ajánlja: „Mert az sem mindegy, hogy a kivégző osztag elé milyen lelkülettel áll ki az ember.” Tenni, cselekedni kell, mert nem elégedhetünk meg a csodavárással, nemzetsiratásal. 1937-ben írta Illyés, de a figyelmeztetés nem veszítette el érvényét: „Ne védjenek bennünket olyan nagyon, ne rágjanak, ne szűrjenek meg mindent oly óvatosan; bocsássák csak nyugodtan elénk a tényeket.” Mert a nép — az élen legjobb szellemeivel — nem kiskorú; a legnagyobb morális, lelki, eszmei, gazdasági válságban sem lehet éretlen gyületkezetként kezelni. Illyés tehát valójában az írástudók mindenkori felelősségére figyelmeztet. * # Dobozy Imre az írószövetség akkori elnökeként mondott zárszót — érzékenyen, még a hangnemet is eltalálva. Kemény szavak hangzottak el: „ ... a mi rendszerünk a saját előtörténetét sem tisztázta publikusan.” Márpedig a múlt nélkül nem tudunk mit kezdeni a nemzetfogalommal. Másik fontos megállapítása volt Dobozynak a határon túli magyarsággal kapcsolatos „történeti elkésettség”. A gondoknak késve eredtünk a nyomukba. „Ezt az előnyt a partner — hadd nevezzem partnernek, mert népekben gondolkodom, s nem egyszemélyes vagy két-három személyes vezetésben — bizony kihasználta.” Azt is elmondta, hogy a kisebbségi magyarság iránti felelősség nem nacionalizmus. A Dobozy emlegette elkésettséget azután még hosszú évekig katasztrofálissá tette a tévhiten alapuló óvatosság. Illyéshez hasonlóan Dobozyt is izgatja a saját nemzedékének mérlege, megítélése.: „ ... tárgyilagos ítélkezés épp elég fejünkreolvasnivalót talál majd ...” A „mesterségesen meghosszabbított nemzeti bűntudat légkörében” éltek, bementek „a személyi kultusz utcájába” stb. Annál nagyobb a megütközése, amikor a fölszólalásokat hallgatja. Mintha hideg szélben ülne. Bizalmatlanság, gyanakvás veszi körül a fiatalokat. „Hát ez a rendszer nevelt föl benneteket, s ez a rendszer nem bízik bennetek?” A szónoki kérdés után — különösen a későbbi fejleményeket ismerve — már igencsak ráolvasásnak tűnik az egyébként igaz mondat: „Nem szabad, hogy ez a helyzet éleződjön, mert információ, beavatottság, nyílt beszéd, eszmék cseréje, mind csak olyan légkörben lehetséges, ahol egymásról kölcsönösen föltételezzük, hogy nem vagyunk gazemberek.” 47
