Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Rónay László: A hazától búcsúzó Márai

nista bőséggel, gátlás nélkül áradó Hangot csak a szereplők gondolatai ellenpontozzák: Goethe nyugalmas szerkesztésére, a hajdani kultúra bensőségességére gondolnak vigasztalásul. A Hang egyfajta kiegyenlítődést is jelképez: korábban, a háború utáni Európában mindenki gyanús volt, akinek köze volt a német szellemhez: Thomas Mann is, de Garren Péter is, a „szövetséges”. A Hang birtokosa átformálja a képletet: ő gyanakszik, tőle félnek, mintha új apokalipszist jósolna. Ám Garren Péter a művész finom idegrendszerével azt is megérzi, hogy miközben Berlin „sisteregni” kezdett, az emberek szüntelenül tevékenykedtek, mintha parancsszóra engedelmeskednének, „a város . . . e nagy tevékenység közepette bezárta magába a halált, turbináiban és az emberek szívében rejtegette ezt a mély titkot. Berlin volt a legelevenebb város e pillanatban, Európában — így tetszett. És a halált zárta szívébe”. (II. 35.)

Mihelyt a Hang és birtokosa beleszól az emberek életébe, megszűnik a lét cselekményes volta, a hangulati elemek kerülnek előtérbe, mert a Rend, amit hirdet és megvalósít, „halott”, nem „eleven”, mint Goethe rendje. Mindent és mindenkit áthat a félelem. Azokat is, akik a jelvényt viselik gomblyukaikban. Tamás is fél, pedig rajta látni, hogy „valaki”, tekintélye van; Garren Pétert minden nehézség nélkül beviszi a nagy szertartásra, a Sportpalast nézőterére, ahol Márai hajdan a „Messiás” beszédét hallgatta, s a Sértődött vers szavait fogalmazta.

Mirza Rey, miközben Weber operájának előképe zsong, halkan megjegyzi: „Valami elkezdődött.” A Sértődöttek írója nem úgy éli át és ábrázolja a kezdetet, a fasizmus németországi hatalomra jutását, mint egy harc kezdetét, hanem mint a romboló kispolgári tömegek győzelmét: „Valahol megtörtént a mágikus kapcsolás: a nagy német nép egy akarat hatása alá került, s vakon, nyitott szemekkel is vakon, igézetben követi ezt az akaratot. Az ismert európai világképnek vége. A kispolgári becsvágyó tömegeket akarata végzetébe kényszerítette egy ember.” (I. 150.) A kultúra nagy egységének „öntudata” e pillanatban felbomlott, megrontotta az új, „totális” szemlélet, „s mindaz, amit az emberiség nagy sorsfordulók idején szakadásban megélt, semmiség lesz e totális kettéváláshoz hasonlítva”. A tömeg, amely a Sportpalastban zsúfolódik, egységes és akarat nélküli, de félelmetesen romboló is lehet, ha a Hang birtokosa fellázítja ösztöneit. A tömeg ugyanis minden korban „engedelmeskedik a jelvényeknek”.

Logikus volna, hogy átérezve a rombolás lehetőségét, a hangulat félelmetes voltából adódó következményeket, Garren Péter szembefordul a rontással. Valójában azonban csak elkülönül, várakozik, ironikus távolságtartással figyeli az eseményeket. A Sportpalastban ülve, figyelve az arc nélküli tömeget, arra ügyel, hogy megőrizze különbözőségét és egyéniségét. (Tamás is egyéniség marad, mert aki egyszer részese volt az igazi mítosznak, sosem válhat a „massza” tagjává.) „Mit érezne Seneca? — gondolja Garren Péter a betonkolossszusban várakozva . . . mit érzek én, aki nem vagyok római bölcs, csak ember, aki azt hiszi, egy példányban — ha még oly selejtes és tökéletlen példányban! — létezik a világon?” Garren Péter többször végiggondolja, hogy a rontással szembeszállni csak a „jellem” képes. Analógiát von a Hang birtokosa és Nero között, akinek elfajulását bizonyára rémülten nézte nevelője, Seneca, de az nem foglalkoztatja képzeletét, mi lesz a következménye, amikor a Sportpalaston kívül, Európában és a világban is elszabadul az őrület, mert csak az analógia érdekli, a művészitől, a jellemformálótól elszakadó őrület természete. Garren Péter reménytelennek vél minden ellenállást, mert nem hisz abban, hogy az eseményeket tudatosan, elhatározás alapján lehet befolyásolni, netán irányítani. Mirza Rey-jel fogalmaztatja meg azt a gondolatot, hogy a forradalom is olyan, mint a természeti katasztrófa, „nem kérdezte meg az embereket... csak elkezdődött”. A forradalom is reménytelen, mert mindig „kispolgári becsvágyó tömegek állnak össze forradalmi tömegekké”, „a forradalom eddig, mindenütt, ahol jelentkezett, belefulladt a tehetetlenségi helyzetbe, vagy ’győzött’, mint ezt a mozgalom irányítói világgá kürtölték: de a valóságban nem történt más, mint a meglévő emberi anyag új csoportosítása, címkézése, minősítése? s ezért maradt mindenütt átrendezési kísérlet a forradalom, nem változott azzá, ami egyetlen értelme és lényege: az ember és a világ összjátékának, az emberi alaptermészetnek

33