Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - „Úgy látszik, több fából ragasztottak össze” Herceg János íróval beszélget Kovács J. Béla

Megjelent a Híd első száma — 1945 kora őszén —, s én egy novellát adtam. Az volt a címe, hogy Elölről kezdjük. Kitört körülöttem a vihar. Legjobb barátaim: Kék Zsigmond és dr. Hock Rezső — akik szinte gyermekkori meghitt barátaim voltak — azt mondták, így nem lehet írni. „Nem látod, hogy kell írni ma, a szocialista realizmus mit kíván az írótól?” S csakugyan, csak a partizánokról lehetett akkoriban írni, és egészen fekete-fehérben megjeleníteni embert, világot, viszonyokat, mindent. Én ennek a novellának a megjelentetése után egészen 1948-ig — tehát a fordulat évéig Jugoszláviában — nem írtam semmit.

Viszont korábban már, a háború utolsó évében, 1944 augusztusában megjelent nálam két ismeretlen szerb fiatalember azzal, tudjuk, maga a mozgalmunkkal rokonszenvez, ezért megkérjük, fordítsa le Tito beszédeit magyarra.

A könyvtár, a zombori városi könyvtár, amelynek vezetője voltam, a leventeotthon földszintjét foglalta el, ahol gyakran tűntek föl kakastollas csendőrök, úgyhogy kockázatos vállalkozás volt, de vállaltam a fordítást. így jelent meg Tito első, összefoglaló programbeszéde, a Jugoszlávia leigázott népeinek szabadságharca c. brosúra, amely három hónappal később Pécsett látott napvilágot tízezer példányban, mert a front már átkerült a határokon túlra.

Engem a felszabadulás után azonnal felfedeztek, és újabb munkákat bíztak rám fordításra. Tehát amikor én abbahagytam az önálló irodalmi munkásságomat, egyebet sem tettem, mint fordítottam, és részt vettem politikai aktivistaként Zombornak és könyékének akkori életében. Különböző hivatalos funkciókat betöltve és a Petőfi Brigád szervezésében részt véve búcsúztattam el annak első, frontra induló egységét 1944 decemberében.

Szóval politikailag nem volt baj velem, de mint írót — hangsúlyozom — egyszerűen a legjobb barátaim írtak le. Szegények, viszont negyvennyolcban elúsztak a Tájékoztató Iroda határozatával. Én akkor kezdtem megint írni, illetve folytattam az írást, akkor már lényegesen szabadabban, bár még jó ideig éreztette hatását a szocrealizmus. Nálunk Gyilasz, aki azóta disszidens lett, oldalakon oktatta a népet, hogyan kell írni. Persze a legsötétebb, legbrutálisabb szocialista realista szellemben.

— Említette, hogy könyvtáros is volt. Hogyan lett könyvtáros, s meddig volt könyvtáros?

— Budapestről hazatérve ismét újságíró lettem egy zombori — Új Hírek c. — napilapnál, és amikor már nálunk is elkezdődött a zsidózás — zsidó tulajdonban lévő lapról van szó —, akkor a gazdáim azzal leptek meg egy napon, hogy legyek felelős főszerkesztője az Új Híreknek, mégpedig Gyöngyösi Dezső helyett, akinek rossz a neve, mert zsidó. Vállaltam ezt a feladatot, azzal a kikötéssel, hogy aztán csakugyan nem stróman leszek, hanem én felelek a lapért. Tehát olyan legyen az újság, amilyet én akarok csinálni. Mindenbe belementek, de akkoriban tört ki a szovjet—finn háború, s az elődöm, Gyöngyösi Dezső, aki egyben a lap tulajdonosa is volt, erős szovjetellenes cikkeket írt, úgyhogy azt mondtam, ezt én nem engedem meg, inkább elmegyek. Néhány hónap múlva kenyértörésre került sor közöttünk, és én otthagytam az Új Híreket.

Egészen a háború kitöréséig — 1940. május elsején léptem ki három-, illetőleg hathónapos kifizetett felmondási határidővel — biciklin jártam, riportokat írtam az Újvidéken megjelenő Reggeli Újságnak, állástalan voltam. Negyvenegy április végén még katonai közigazgatás volt az ún. felszabadult Délvidéken, amikor az egyik szerkesztőtársam, Illés Sándor, aki később aztán Pestre került, s a Magyar Nemzet munkatársa lett, szólt: „Gyere! Megkaptam a lapengedélyt a katonai közigazgatástól! Gyere, nem hallod!” Nem. Én nem leszek újságíró. „Hát mi akarsz lenni?” Nem tudom. Majd valahol, levéltárban vagy könyvtárban meghúzom magamat. S megindította ugyanannál a vállalatnál, ugyanazokon az íróasztalokon a Délvidék c. napilapot.

Azután, amikor ismerőseim és barátaim kérdezték, hát mit fogsz csinálni ezután, azt mondtam, még nem tudom. A városi könyvtárnak az igazgatója egy szerb szerzetes, Ilkic nevezetű, Belgrádba ment el a háborútól való félelmében, a könyvtár gazdátlanul maradt. Felajánlották, vegyem át a könyvtárvezetést. így lettem könyvtáros, és maradtam nemcsak a háború végéig — egy külön történet a könyvtár —, hanem még öt évig.

39