Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - „Úgy látszik, több fából ragasztottak össze” Herceg János íróval beszélget Kovács J. Béla

kaptak havonta, hogy éhen ne haljanak. Egy kicsit a feleségemnek akartam imponálni, szegénynek, és így kötöttünk ki a Rózsadombon.

Elvállaltam a Dante Könyvkiadónál az állást, afféle központi szerepet kaptam annyiból, hogy a negyvenkét hivatalnok között én voltam az egyetlen keresztény, meg Fekete bácsi, az altiszt. Később aztán ott is akartak tartani, akkor már nagy fizetést ígértek nekem. Addig 160 meg 180 pengőt kaptam egy hónapra. De annyira igénybe vett a munka, hogy a kiadványainkat illetően a kézirattól kezdve a könyvárusi forgalomig minden átment a kezemen: nyomdai munkák, papírkereskedőkkel, könyvterjesztőkkel történt megegyezések. Mindenről tudnom kellett, mint afféle titkárnak. Reggel nyolctól tizenkettőig tartott a munkaidő, délután pedig kettőtől hatig. Hét óra lett, mire én az Ó utcából hazavergődtem a Marcibányi térre, a Keleti Károly utcába. Végül is a politikai helyzet annyira megromlott már, hogy az Anschluss után jobbnak láttam felmondani az állásomat és hazatérni.

A Dante Könyvkiadónak volt egy Ünnep c. hetilapja, amelybe én rendszeresen novellákat írtam. Az Ünnep családi lap lévén, ragaszkodott a profiljához, a személytelen olvasó igénytelenségéhez. így én is olyan írásokat próbáltam világra hozni, amelyek nem olyan víziósak, nem olyan zavarosak, mint az én korábbi novelláim, mindenkihez szólnak. Majdnem minden számba írtam. Ott jelent meg az első regényem, Tó mellett város címmel, ugyancsak ilyen szempontoknak engedve, erősen Krúdy hatása alatt. Egyetlen dolog, ami irodalommá tette annak idején: a Krúdy-hatás.

Hazakerültem, otthagytam mindent. Le kellett volna mondanom az állampolgárságomról, a Dante Könyvkiadó be akart jelenteni prokuristának, ill. cégvezetőnek mint keresztényt. Magyarul stróman lettem volna, háromszor akkora fizetéssel, mint korábban. Nem vállaltam, hazajöttem és ott folytattam, ahol abbahagytam.

— Ennek a korszaknak volt egy állandó novellahőse is, Kekez Tuna. Hogyan született meg az ő alakja?

— Kekez Tuna körülbelül úgy született meg, mint a víziós írásaim: a tudat alól bukkant föl a mély vízből. Zombor egyik külvárosa, melynek Szelencse volt a neve, kőművesek, ácsok szűkebb hazája volt, akik bejárták az egész akkori Sz. H. Sz., illetve jugoszláv királyságot. Építőmunkások, akik korábban Pestre jártak dolgozni. Afféle felemás nép volt: se magyar, se szerb vagy horvát, katolikusok voltak és bunyevácok. A típus nem készen és nem éles kontúrokkal körülhatárolva jelent meg a tudatomban, ahogy én elképzeltem.

Mondhatnám, megint tudat alatt hoztam világra ezt az alakot, akihez később, csaknem egész munkásságom alatt vissza-visszatértem. Talán annyiban volt tipikus alakja Zombor- nak, vagy akart lenni tipikus alakja, amennyiben Zombor is egy nemzetiségi konglomerátum volt: magyarok, szerbek, bunyevácok, sokácok, németek, zsidók városa. Talán-talán Kekez Tuna ebből a konglomerátumból, mintegy erős paraszti-munkástípusként került ki.

— Elsőként Ön tett kísérletet a vajdasági magyar irodalom úttörője, Szenteleky Kornél alkotói tevékenységének felmérésére. 1938-ban írt Cél és vallomás c. esszéjében, amelyben a jugoszláviai magyar irodalom helyzetét mérte fel és feladatairól szólt, mintegy Szenteleky örökébe lépett. A nagy irodalomszervező hetvenedik születésnapjára megjelent két válogatott kötet: a Gesztenyevirágzás és az Ugartörés (1963) írásait is Ön válogatta. Mint Szenteleky egykori fegyvertársa, küzdelmeinek és törekvéseinek egyik legjobb ismerője, a Kalangya szerkesztésében pedig utódja.

Kérem, mondja el, hogyan emlékezik ma rá, mintegy fél évszázad múlva?

— Szenteleky rám igen nagy hatással volt. El kell árulnom valamit, amit nem mondtam el soha senkinek: Szenteleky szabadkőműves volt, és hogy én Pesten Benedek Marcell gondoskodása alá kerültem, szárnyai alá — azt hiszem —, neki volt köszönhető, tekintve, hogy a szabadkőművesek kapcsolata a határok ellenére is élénk volt. Úgy vélem, ő egyengette az utamat Budapesten. Korábban még, hiszen 1933-ban meghalt, és én ’36 januárjáig