Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - „Úgy látszik, több fából ragasztottak össze” Herceg János íróval beszélget Kovács J. Béla
ban mentem Pestre, de a kapcsolatuk megvolt, és Benedek Marcell figyelemmel kísérte, ami itt történt irodalmi téren nálunk. Szenteleky rám nagy hatást tett, mert rendkívül művelt ember volt. Gyermekkorában tanult meg franciául, francia nevelőnője volt. Franciául, németül, angolul, spanyolul és olaszul olvasott, úgyhogy én, mint félművelt fiatalember csodálattal néztem rá, és minden tekintetben bámulója voltam. Akkor már beteg volt. Tébécéjét cukorbaj tetézte, gyógyíthatatlan volt. Halálakor tanítványi tisztelettel írtam róla. Amikor negyvenegy őszén, már a háború alatt, engem választottak a Kalangya szerkesztőjének, valamennyire Szenteleky célkitűzéseinek az elismerése akart lenni, hogy a leghívebb tanítványa lépjen helyére. Az ún. couleur locale, ami körül a második világháború után olyan heves harcok dúltak a fiatalok körében, a fiatalok szemében a bezárkózásnak a szinonimája volt. Egy új értelmiség jelent meg ugyanis a második világháború után, egy új magyar értelmiség a falvak népéből, szegényparaszt és munkás családokból, amely minden tekintetben forradalmi szellem kifejezője volt, ill. akart lenni. Akkoriban jött meg Sinkó Ervin, aki mélységesen lenézte a couleur locale-t és az esprit actuelt, Szenteleky másik fontos tételét, tehát az időszerűség szellemét abban a Szenteleky értelemben. Azt mondta: „Micsoda templomtorony romantika! Falu!” S ezek a jórészt falusi fiatalok természetesen mentek utána. „Európa! — mondta, Európa!” így persze, hogy imponált a fiataloknak, és a couleur locale, amely egyben azt is jelentette, hogy népünkről és népünknek kell írnunk, semmiképpen sem tartozott bele a forradalmi ifjúság programjába. A háború alatt kiadattam Szenteleky hat kötetét. Nehéz időkben, meg kellett mondanom, hogy Szenteleky a szerb-magyar barátságnak is egyengetője volt. Minden kötethez utószót írtam. — Szenteleky szerb származású volt, ugye? — Szenteleky Kornél eredetileg Sztankovits Kornél volt, anyja Koszits Teréz. Pravoszláv vallású, aki három héttel a halála előtt tért át a katolikus hitre, annak a gondolatának engedve: „Hogy néz ki az, hogy a magyar irodalom szervezője és vezére koporsójánál egy szerb pópa jelenik meg.” Azt hiszem, jobb lett volna, ha megmarad pravoszlávnak. A szerb pópa sokkal jobban kifejezte volna a helyzetünket és a légkört, ha ő kíséri ki a temetőbe. Szóval, szerb volt. Nem hiszem, hogy mint szerb egyengette az utat szerbek és magyarok között. Azt hiszem, mint européer tartotta ezt a szempontot a legfontosabbnak a maga programjában. A Kalangyát úgy vettem át, hogy megint csak a szerb és horvát irodalom felé fordultam, ami nem volt kis dolog abban az időben. A magyar nemzeti érzelem sovinizmusba csapott át azokban az években nálunk, az ún. Délvidéken, s merem állítani, hogy kiállás volt ez az én programom a háború alatti Kalangyában. — Herceg János, mint már ezt a beszélgetésünk elején is megemlítettük, a jugoszláv népek irodalmainak egyik legkiválóbb magyar tolmácsolója. Ivó Andric, Prezihov Voranc, Branis- lav Nusic, Dobrica Cosic, Oskar Davico, Mihailo Lalié, Miroslav Krleza, Petar Segedin, Ivan Tavcar, Rastko Petrovic és Branko Copic műveit fordította le többek között az anyanyelvűnkre. Melyik fordítása áll a legközelebb a szivéhez? A délszláv népek irodalmainak melyik alkotóját érzi leginkább rokonnak? Mióta fordít? — Azt hiszem, hogy Rastko Petrovié A hatodik napon c. regénye, Krleza Bankett Blitvában c. kötete, meg Prezihov Vorancnak a novellái jelentették a legmagasabb pontot a szerbek, horvátok és szlovének irodalmában. Krleza horvát, Rastko Petrovic szerb, Prezihov Voranc szlovén. Az én fordítói munkásságom külön fejezet. Nekem a háború alatti években programomba tartozott a népek barátságának ápolása ezen a vidéken, és közelítés a szerbek, horvátok felé. így írtam pl. a Magyar Csillagban Adyról, Ady a szerbeknél vagy délszlávoknál, a címre már nem is emlékszem pontosan, s így írtam korábban Vük Karadzicról a Nyugatba. 37
