Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Vörös László: „Vershitet nem cseréltem” - A 60 éves Kányádi Sándor köszöntése
„A Kányádi-költészet ma: dráma” — állapítja meg joggal a Szürkület (1978) c. kötet egyik méltatója, Grezsa Ferenc. Törvényszerűen, mert drámai a nemzetiség léthelyzete is, melynek szószólójául szegődött. Dráma a Lakodalmas is, mint ahogy az ősi fekete— piros színpárosítás a maga módján szintén drámát testesít meg. Hogy lehet itt járni a táncot, ebben az iszonyú lakodalomban? Kányádi számára magának a drámának a kimondásával és rajta túl azzal, hogy épp e vészhelyzet készteti még konokabb helytállásra: „futottam én is / de félelmem / gyökeret vert / villámok bénítottak / maradásra” (Fa, 1974), s készteti még konokabb ragaszkodásra: „a szívem kolumbusz-árbockosárból / kiáltó matróz mikor / idáig érkezem / minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem” (Mikor szülőföldje határát megpillantja, 1975), és erőt ad a fekete—piros tánc, az ősidőkből megőrződött s továbbélő mozdulat-ország látványa és tudata is. Temető kapuja sarkig ki van nyitva, de nem megyek én oda, nem, nem, nem oda, nem megyek be én oda, hanem inkább járom, járom ezt a táncot. Vásson el a csizmám térdig! Kivárom a nóta végit. Az út végén a halál vár, a költőt mégsem ez foglalkoztatja legjobban. Másutt is így van a haláltudattal: „örök készenlétben, / örökkön szembenézve, / s nem hajlani mégsem / a kétségbeesésre” (Félvén se félve, 1968). Mindennél előbbre való maga a tánc, a lakodalmas, bármilyen keserves és bármennyire csalóka is sokszor. De járni kell, mint ahogy a Fától fáig csengőjét is folyton hallani kell, akár szól, akár nem, és a Rege gímjének sem szabad az emlékezetből kivesznie, újból és újból rá kell bukkanni a nyomra, mely közelségével biztat, men addig élet az élet, amíg van tánc, van csengőhang és van nyoma a gímnek, ha megszűnnek számunkra, az az igazi halál. Nagy utat tett meg Kányádi Sándor első kötetétől az utolsókig, nemcsak minőségben, színvonalban, hanem a jellegben is. Árulkodók már maguk a kötetcímek: Virágzik a cseresznyefa (1955), Szürkület (1978) és Fekete-piros versek (1979). Mégis igaz, amit Kántor Lajossal folytatott beszélgetésében mondott: „Ne vedd szerénytelenségnek, ha a Virágzik a cseresznyefát és mostani kötetemet nagy magyar irodalmi példával próbálom illusztrálni, akkor úgy viszonvlanak egymáshoz, mint Ady Endre két első kötete az utánajövőkhöz ... De amit én a kezdő verseimben sem tagadok meg: magatartást, hozzáállást, vershitet én azóta sem cseréltem.” A vershit nem változott, de az évek során jóval megalapozottabb, megpróbáltatásokban edzettebb lett. Szívből kívánnánk neki békésebb időket, derűsebb és enyhültebb költői tárgyakat, olyanokat, melyekről oly szépen írt Volna még című versében: pedig volna még volna még valami mondanivalóm a nyíló nárciszmezőkről például az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről a hegyekről a folyókról égről és földről a tengerekről... de félünk, visszaszöknénk az illúziók birodalmába, amit ő már régen odahagyott. Kívánjunk hát hozzáillőbbet a 60 éves, de lélekben örökifjú Kányádi Sándornak: jó ihletet és ezután is erős vershitet. 31
