Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - „Úgy látszik, több fából ragasztottak össze” Herceg János íróval beszélget Kovács J. Béla
„Úgy látszik, több fából ragasztottak össze”* Herceg János íróval beszélget Kovács J. Béla L. Jiwfei áprilisi délelőtt érkeztem Doroszlóra, ebbe a Zombortól délre fekvő kicsi faluba. Az országutat virágzó meggyfák szegélyezik. Egy kidöntött fa gyökereivel bajlódó férfitől érdeklődtem; merre találom Herceg János házát. Szerb volt, szerbül válaszolt. Még a házszámot is tudta, amikor útbaigazított. „Akik láthatták Herceg Jánost Doroszlón, tudják: övé ott mindenki szive. Még az ablaka előtt is lábujjhegyen járnak, hogy ne zavarják. S a lakodalomból nemcsak neki, de még a vendégeinek is viszik a paprikást. Embert jobban már nem is becsülhetnek.” Czine Mihály irta ezeket a mondatokat majd tíz esztendővel ezelőtt a hetvenéves jugoszláviai magyar írót köszöntő tanulmányában. Herceg János vendégeként, doroszlói otthonában beszélgetve megkérjük őt, mondja el, hogyan került ide, mit is jelent számára ez a kis bácskai falu. — Nekem Kiskőszegen, Baranyában a Duna fölött volt házam. Húsz évig töltöttem ott tavasztól őszig az időmet. Hetvenöt augusztus nyolcadikán megindult a hegy és elnyelte a házamat, fölötte a régi templomot, s még néhány épületet: alattam az iskola tornatermét, az óvodát és így tovább. A pécsi geológusoknak lehetett igazuk, akik azt mondták, hogy valószínűleg az új híd építésénél annyi homokot kotortak ki a Dunából, a Duna falu alatti partjából, hogy az idézte elő a földcsuszamlást. Kicsit hazátlanul éreztem magamat. Különben zombori vagyok, ott születtem, ott éltem le életem nagy részét, s csak időnként tettem egy-egy utat külföldre, nem számítva pesti éveimet, mert Pesten is éltem néhány esztendeig. Boldogtalannak éreztem magamat, amikor a következő év tavaszán, húsvétkor azt mondta a lányom: „Gyerünk ki Ilonkához, nézzük meg, mit csinál!” Húsvét volt éppen. Ilonka negyven évig volt nálunk Zomborban. Doroszlói cselédlány volt. Negyvennyolcban én kicsit zilált anyagi viszonyok között éltem, a könyvtárosi fizetésem nem volt valami nagy, úgyhogy ő lakást kapott nálunk a zombori házunkban. Azt mondtam neki: „Meddig akar maga cseléd lenni? Nellike, hány éves maga? Azt mondta, hogy huszonhét. „Hát nem menne inkább gyárba dolgozni? Ott marad a lakásban, velünk marad. Hát legyen munkásnő! Nem?” Beleegyezett. Én elhelyeztem a textilgyárba. Ott dolgozott, onnan ment férjhez, onnan ment nyugdíjba. A hetvenes évek közepén, hetvenháromban vagy négyben kiköltözött a doroszlói házába, itt élt néhány évig, az ura meghalt. Hát ehhez az Ilonkához jöttünk mi hetvenhat húsvétján látogatóba, mert a lányom úgy volt vele, mintha Ilonka nevelte volna. Mondom: „Ilonka, a maga udvara, a kertje hova szól? Nyárfákat látok.” Azt mondja: „Hát a Mosztonga partján látja azokat a nyárfákat, nyárfasort.” Lementem, megnéztem, s kérdeztem: „Van itt eladó ház?” Azt mondja: „Van, a harmadik.” így jöttem ide Doroszlóra, és vettem meg nyári tartózkodásra ezt a kis parasztházat, amit aztán igyekeztem kicsit komfortossá tenni. Itt voltam, a feleségem combnyaktörést szenvedett. Megműteni nem lehetett, mert rossz volt a szíve. Amikor a kórházból kihoztam, nem Zomborba vittem, hanem ide hoztam ki Doroszlóra — tavasz volt már —, Ilonkára számítva és az itteni nép gondoskodására. * Szeretettel köszöntjük a nyolcvan esztendős Herceg Jánost! 32
