Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Vörös László: „Vershitet nem cseréltem” - A 60 éves Kányádi Sándor köszöntése
Bő húsz évvel később már szatirikus keserűséggel írja, hogy még az utolsó sóhajtását is úgy manipulálja, vágja össze a magnófölvételen „valaki, akinek fojtogató kezét torkomon éreztem egész nyomorult életemben”, hogy ezt mintegy jótéteménynek érzi a kiszolgáltatott ember iránt {Úgy fogok meghalni, 1977). A lírájára jellemző mély gondolatisággal és a műfajhoz illő csattanóval szól a költőszabadság állapotáról a klasszikus előd mintájára: „gyilkos epigrammákkal vemhes időket / érhetnek meg a mostani költők / ámde csak úgy ha nem írnak / gyilkos epigrammákat” (Két epigramma Janus Pannonius emlékének, 1974 —75). És mégis mondani kell a költői igazságot, és csakis azt szabad mondani! Ezt tartalmazza a híres „zetelaki tézis” is, egy Zetelakán tartott író-olvasó találkozón megfogalmazott ars poetica: „A vers állandó hiányérzetünk ébrentartója”. Mozgósítás a folytonos megújulásra, jobbításra, a meg nem nyugvásra, a világ és az ember tökéletesítésére, s ez nem történhet meg az igazság kimondása nélkül. De erkölcsi parancs is ez, a morális tisztaság igénye, a „tócsákkal nem szövetkezett, / liliomok fürödtek benne” életelve {Harmat a csillagon, 1963). S még tovább menve példa is: „kőnél, cserefánál erősebb igékből” rakott vár a léleknek, mert „Falak omolhatnak, / kövek is váshatnak, / magaslik, nem porlad / a megtartó példa” {Kós Károly arcképe alá, 1968). Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken. Ha még egyet hajlott volna, szívem kettéhasadt volna. De azért csak járom, járom ezt a táncot. Ha nem tudod járni: hallgass! Egy nóta van: lakodalmas. Kányádi Sándorhoz magánemberként is sokkal közelebb áll a humor, a nagyokat nevetés, a jóízű anekdotázás, mint a panaszkodás vagy siránkozás, s ez — megváltoztatva a megváltoztatandókat — költői alkatára is érvényes. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy eredendően az idillre, a gyengédségre, a becézésre, az életörömre volt inkább költői hajlama, kedve, fogékonysága — függetlenül a korviszonyoktól —, semmint a tragédiára. Ám paradox módon mégis éppen akkor lett igazán nagy költő, amikor „elégiákba landoltak az ódák”, amikor költészetének középpontjába kényszerűen a tragikum került. Volt erre bőven oka, s teher alatt nőtt a pálma. A személyes szabadság korlátozása már egymagában is elegendő az örömódák eltűnéséhez, még inkább, ha elválhatatlanul együttjár a nemzetiségek jogfosztottságával. A magyar irodalomban legmélyebben Ady élte át a kisnemzeti sorssal járó kiszolgáltatottság gyötrő érzését; azt, hogy sokban a nagyhatalmi akaratok függvényei vagyunk. Legszebben talán Elhanyagolt, véres szívünk c. költeményében: Sebeink megújulhattak százszor, Úgy adta az Élet: Támadtak a magyar sebeknél Mindig tüzesebb kelevények S mi árván, porban üszkösödtünk. En-sírásunkat végigsirnunk Hangosabb sírások Nekünk soha meg nem engedték: Úgy licitált reánk, mint vásott, Kegyetlen uzsorás: a más sors. Ez a „más sors”, a más nemzetektől való függés, a kiszolgáltatottság a nemzetiségi létben még annál is jóval nagyobb mérvű, mondhatni: hatványozottabb érvényű, mint a független kisnemzet Ady átélte összefüggésében. Szélső esetben már a lenni vagy nem lenni kérdése a tét. 30
