Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium I. (regényrészlet)
örömben elkövetett gyilkosságoknak (gyakori eset Brazíliában). Pelé lábát (nagyon csúnya, szőrös és görbe) szünet nélkül fényképezik — Guadalajarában Pelé egy fotelba telepszik, s körülötte fotóriporterek serege csúszik-mászik a pálya gyepén; a fotóriporterek maradnak egymás közt, tolakszanak, fényképezőgépeikkel püfölik egymás fejét — mindegyikük a lehető legjobb felvételt akarja elkészíteni Pelé lábáról, hogy aztán egy újság színes mellékletként leközölje. Diego Rivera freskói a mexikói Escuela Nációnál de Agriculturaban (1926-ból). Provokáció! Mert van itt oltár, kereszt, vannak padok a hívők számára, ám a falakat sarlók és kalapácsok, vörös csillagok, meztelen falusi nők képei díszítik. A sírba helyezett Zapata. Parasztok puskával: ez a mexikói forradalom sixtusi kápolnája. „Azok emlékére, akik a földért vívott harcban estek el és fognak elesni”. Rivera vitális, bátor, álnaiv, erős, határozott festő. Tömbök — alakok, fejek, öklök, kukoricacsövek, sziklák tömbjei. Tudatosan elhatározott, nehéz, masszív, a talapzaton (a földön) jól elhelyezett tömb. Forradalom és hit — Rivera nem tudja a kettőt szétválasztani, vagy másként fogalmazva: egyenesen azt mondja nekünk, küldetésének tudatában, hogy a forradalom lehet vallás, remény és elragadtatás, mielőtt kápolnai liturgiává, szakrális szertartássá, falfestménnyé válik. Tepotzotlan, Monte Alban, Macchu-Picchu — az indián vallás és a katolikus vallás. Az ő vallásuk nyitott térséget, monumentális díszleteket követelt. A mi vallásunkat sűrítettség, összezártság, izzadt, feszült, szoros tömeg jellemzi, az övéket a hatalmas tájban álló ember, a föléje feszülő égbolt, a föld, a csillagok. Az ilyen nagy térben a tömeg eltűnt, föloldódott az univerzális tájban, ezek közt a gigantikus méretek közt a tömeg nem tudta megsemmisíteni az egyént, az ember négyszemközt maradhatott az Istennel, szabadnak érezhette magát, összeolvadhatott a földöntúli nagysággal. Az ő szakrális építészetük a legegyszerűbb geometrián alapszik. Egyetlen részlet sem tereli el a figyelmet. A tekintet a térben bolyong. Nálunk — tömeg, zsúfoltság, náluk — szabadság és végtelenség, nálunk — korlátozó fal, náluk — korlátlan, végtelen táj. Columbiából: ítélethozatal az ítélet végrehajtása nélkül. Az elítélt feje fölé függesztik a kardot, s az illetőnek e kard árnyékában kell élnie. Az ilyen ember, karddal a feje fölött, a veszélyeztetett szabadság körülményei közt tengődve, félelmet terjeszt, környezetet leielemmel mérgezi. Úgy viselkedik, mintha mindenki látná a feje fölött lógó kardot. Az ilyen ember fokozatosan más emberré válik. Eltávolodik, nem tudunk vele szót érteni, elveszítjük őt. És bár a kard mindvégig meg se moccan, az ítélet de facto végrehajtódott. A szó. Milyen súlya van a szónak náluk és nálunk? „És az ige testté lett”. Nos, itt a szó sosem éri el ezt a stádiumot, a kikristályosodásnak ezt a fokát. Itt a szó annyi, mint parafadugó a vízen, tollpihe a viharban. Úszik, röpköd, széthullik, változékony, mint a kaleidoszkóp, megfoghatatlan, felbukkan, majd eltűnik nyomtalanul, gyakran pedig hatástalanul is. Nincs nyomasztó súlya, nem olyan könyörtelenül, durván tolakodó; nem jelent veszélyt. Nálunk — „Sto napiszano perom, nye virubaty toporom” (Amit a toll leírt, azt a balta se vési ki). Innen van az, hogy misét celebrálunk minden szó fölött, mert mágikus erőt kölcsönzünk 20
