Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (esszésorozat - II.)

Életben maradt tehát. De mi történt vele? Némi kutatómunka árán kis füzetet találtam a Szabó Ervin Könyvtárban. Emlékirat a Debreceni Honvéd Sírkertben 1885. évi március 15-én emelt sírkő létrejöttéről. Megtudtam belőle, hogy Világos után harmincöt évnek kellett eltelnie az első negyvennyolcas emlékmű avatásához. (Tudjuk: az aradi emlékművet csak 1890-ben állíthatták föl.) Esszét írtam Csutak Kálmán történetéről, de egyetlen lap, folyóirat sem vállalta akkor a közlését. Két bekezdését ide másolom:

1885. március 15-én a debreceni sír kertben húszezer ember gyülekezik. A tömeget rendőrkordon szorítja vissza. Szemben a rendőrszakasszal tizenhárom őszülő nemzeti karszalagos férfi, valamennyien öreg, negyvennyolcas honvédek. A négy méter magas vörösmárvány emlékműhöz küldöttségek lépnek. Érkezik Arad, Szatmár, Szabolcs, Budapest koszorúja. A hatalmas sírkövet az 1849. augusztus 2-i csata honvéd hőseinek, Nagy Sándor tábornok katonáinak emlékére, közadakozásból emelte a város lakossága. Ez harminchat éve az első megemlékezés. „Hogy is lehetett volna látni — mondja a mozgalmat hónapokig szervező emlékbizottsági elnök, aki most az érkező csoportokat fogadja —, midőn még Aradnak, az új Golgotának sem tudott az ország harminchat év alatt emlékművet teremteni?” A bizottmányi elnök, aki a tizenhárom karszalagos egykori honvéd élén áll, a hatvankét éves Csutak Kálmán. Miként az aradi börtönben, ezúttal is pontos feljegyzéseket készített. Pontosan ismerhetjük az emlékbizottság megalakításáért folytatott küzdelmet, a sírkövet felajánló polgár nevét, az adományozókat, a vörösmárvány kő súlyát is (harminckét mázsa), az érkező küldöttséget, az elhangzó üdvözlőszavakat.

Nincs olyan az emlékezés erkölcsével-erejével emlékből eseménnyé visszafejtett múlttöredék, amelynek megtörténtében biztosak lehetnénk. A megmásíthatatlan, az emlékiratokból kicsapó magatartás. A hajdan fiatal ügyvéd honvédtisztben, most ősz szónokban, élt az élet méltóságáért érzett gond, s ezt próbálta összeegyeztetni a történelem folyamatával, amelyből ez az igény és felelősség önmagával szemben már régen kiveszett. Tudta mi az, amit nem lehet meg nem történtté tenni, elfelejteni, elhallgatni, letagadni, s amikor a századvég látszatmozdulatlanságában egyetlen, még csak tétova szellő lebbent, máris tudta azt is, hogy mi az, amit azonnal ki kell mondani. A küzdelemben részt vevő, tapasztatalait a megértés gesztusával összegyűjtő és évtizedeken át ébren tartó öntudat, itt éles halmazállapot-változással lázadó indulattá csapódik. Csutak tudta, hogy múltja nem több, mint emlék, amely csak akkor jelenthet számára erőt, ha segíti megtalálni a választ jelene kérdéseire. Az egykori aradi hóhérlásra parancsot adó fiatal császár, akkor már a monarchia, a nemzet ferencjóskája, de mikor a debreceni sírkert vörösmárvány tömbje előtt Csutak Kálmán húszezer embernek odakiáltotta: „Az emlékmű hidegségében is hangosan hirdeti azt, hogy rabszolgaország királya is csak rabszolgák elsője szokott lenni”, morajlás zúgott át a temetőn, és a régi események helyére visszavonhatatlanul az új kor kérdése lépett. . .

Azok azért más idők voltak, mondhatjuk ma. A boldog békeévek, éppen száz esztendővel ezelőtt. Csakhogy aki belelapoz azokba a „boldog” hónapokba, megtudhatja, hogy a debreceni, az aradi emlékműavatás idején kerül sor például a főrendi ház megreformálására; megalakul a Szabadkőművesek Magyarországi Symbolikus Páholya; a parlamentben interpelláció hangzik el, amiért Budavár visszafoglalásának évfordulóján megkoszorúztatták az osztrák Hentzi tábornok emlékművét; Pesten tüntetnek a negyvennyolcas forradalom jelszavaival, a kivezényelt katonaság szuronnyal támad a tüntetőkre, hétszáz embert letartóztatnak;

10