Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (esszésorozat - II.)
országos munkásgyűlés kér a parlamenttől választási reformot; a parlamenti heves véderővita; a fővárosban és vidéken kormányellenes tüntetések: átalakul a kormány, 1890. március 9-én lemond a 'miniszterelnök. Most elindulok a történelem el nem tüntethető nyomai mentén egy másik irányból. Csutak Kálmán már 1849 végén írni kezdi emlékiratait az aradi várbörtönben. Az inspiráció, Czetz Jánosnak, Bem segédtisztjének Londonban írt emlékiratai már akkor eljutnak hozzá a kazamatába. Olvassa Klapka 1850 elején írt emlékezéseit, és a kezébe kerül még ugyanebben az évben Heckenast hatkötetes eseménytára, Kőváry László 1848—49-es Erdély története. Az is közismert, hogy Vukovics Sebő már negyvenkilenc szeptember 8-án írni kezdi emlékiratait, Horváth Mihály hatalmas munkája pedig másfél évtizeddel a szabadságharc után elkészül Genfben. 1989 februárjának legnagyobb dokumentumára, Bibó István ötvenhatos, magnószalagra rögzített visszaemlékezéseinek megjelenésére tovább kellett várni. (Miközben az ötvenhatos forradalmi eseményekről megírt más munkái még mindig kiadatlanok Magyarországon.) Aki Vukovics emlékiratai mellé helyezve olvassa Bibó emlékezését, az képet nyerhet (ugyanarról): hogyan megy végbe az, amit történelemnek nevezünk. Káoszban. Ez így közhely. Benne lenni: sors; kinek-kinek: élet és halál. 1956. október 22-én este tíz óra körül, amikor a Műegyetem nagygyűlésének küldöttsége megjelent a hajdani Szikra Nyomda (Blaha Lujza tér) első emeleti szedőtermében és átnyújtották nekem ama híres tíz pontot, hogy nyomtattassam ki a Jövő Mérnökében, az egyetem lapjában, amelynek fiatal novellistaként szerkesztője voltam, mikor átvettem és aztán (mint egy gépírónak) a szedőgépbe diktáltam, amikor a fölbolydult nyomdában, amit fegyveres államvédelmi osztag őrzött, s a gépteremben is több volt a belügyes, mint a nyomdász, megírtam a bevezetőt a Határozati pontokhoz, s aztán azt is a szedőgépbe diktáltam, amikor másnap reggel szétosztottuk az újságot az egyetem folyosóin, amikor a menet, ha jól emlékszem, tízes sorokban, szorosan egymásba karolva megindult a Bem- szoborhoz, egyetlen koszorúval, a lengyel munkások iránti szolidaritás koszorújával az élen, amit két egyetemi hallgató emelt mellmagasságba két oldalról, alig egy-két lépéssel haladva az első összekaroló sor előtt, amikor az Erzsébet híd budai hídfőjét elhagyva, már a szűk utcákban, a házakból a lakók kezdték kihozni és átadni a nemzetiszínű zászlókat, s így mire a menet a Bem tér torkolatáig ért (középtájon haladtam, jobb szélen), már legalább félszáz piros-fehér-zöld zászló lobogott előttem, a lányok és fiúk feje fölött (igen, a szélben), nos, akkor senki sem tudta, hogy mi az, ami kezdetét veszi. Milliók, nemzedékek nem tudják ma Magyarországon, hogy valójában mi, és hogyan történt ötvenhatban, és előtte is, legalább fél évszázad óta. Most is, a holtak testén át kell visszatolni az időt. De a történelem nyomolvasói, a legnagyobbak (a forradalom hétköznapjait-híreit dokumentálok közül Bibó, Szabó Zoltán) valamit mindig tudtak: nem igaz az, hogy a „történelem tanít”; rágalom, hogy a történelem gyönyörködtet. Azok a latin szentenciák: história docet; história delectat. . . írtak, szóltak a némaságból, az elnémítottságból is sokan a felkelésről, a tizenkét napról. Olyanok, akik vásárra vitték a bőrüket, akiket később megöltek; akiket bebörtönöztek és kiszabadulásuk után évtizede11
