Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Rónay László: A hazától búcsúzó Márai

kifejező népi írók megnyerését, mint a polgári liberálisokét, akik elhúzódtak a tömegektől, igaz, részben azért, mert azt tapasztalták, hogy a jobboldal propagandája könnyen téveszti meg őket (mint ahogy a népi írók között is voltak a jobboldali eszméknek hívei). Majdnem feloldhatatlan ellentmondás volt ez. Márai egyrészt azt a következtetést vonta le belőle, hogy ismét magányba kell húzódnia, másrészt általában megelégedett fontos emberi kérdések elegáns, de rendszerint felületes megközelítésével karcolataiban, melyeket Medvetánc címmel gyűjtött egybe. (A kötet 1946-os impresszummal 1947 legelején jelent meg.)

Ebben a nem túl szerencsés „csillagállásban” született kötetben (4) igazán mélyen és karakterisztikusan csak a magány fogalmát fejtette ki, tehát azt az eszmét, mely ekkori magatartásának is meghatározója volt. „Hattyú” képébe transzponálja magát, s magányos madárral mondatja ki önvallomását: „Hattyú vagyok és sorsom van. Egyedül élek a tóban, társtalanul... Egyedül keringek és úszom a békanyálas, iszalagos vízen, az indák és tavirózsák között. Egy érzés él az én szívemben is: a létezés magányának érzése, s az a másik, egyszerű kérdés: miért élek? De a magány nagy tó, emberek. A létezés magánya is végtelen, mint a tengerek. Ebben a másik végtelenségben is úszom, nem csak e piszkos, teknőszerű tavacskában. És a magány, az életért való harc, a gyanakvás, a sértett fönség, az egyedüllét megérlelt az én szívemben is indulatokat, melyek hozzátartoznak a világerőkhöz. Az én néma és büszke haragom is erő a mindenségben. Ne zavarjatok!” A hatyú, e szép madár, ügyetlenül mozog, „totyog” a szárazon, de néma fenséggel úszik a vízen, a magányban, mely az ő birodalma. Ez a metafora rejti legteljesebben Márai és a kor valóságának viszonyát, legalábbis abban a formájában, ahogy ő ezt átélte.

„Büntetésnek” fogja ugyan fel tudatosan vállalt magányát, de hálaimát mond, hogy az Úr kegyelme kiválasztotta és megjelölte (Jób). A címadó esszében még fölényesebb távolságtartással fogalmaz.: „De mit bánom én az embereket és házaikat! Már rég elmerült számomra minden az életmódban, melyet élni vagyok kénytelen, hogy egyáltalán élni és táncolni tudjunk, a medve és én.” Ebből a magatartásból természetesen következik, hogy az írást, az írni tudást a kegyelmi állapottal azonosítja, mely csak a kevesek, a kiválasztottak osztályrésze lehet (Szentek). A magányosokat — írja —, „korokban, mikor az emberek tömegben érzik jól magukat, gyűlölik s mint az emberiség ellenségeit, kipellengérezik őket. A valóságban a magányos nem ellensége az emberiségnek: csak őriz valamit, s ez a feladat annyira elfoglalja, hogy nem tud másra figyelni. A magányos az emberi rangot őrzi. Gőg nélkül, pökhendi és nyegle elkülönözöttség nélkül, udvariasan és türelmesen magányos. Szerepét az emberi társadalomban ritkán méltányolják. Ez a szerep mégis fontos. Az embernek csak addig van isteni visszfénye és rangja, amíg magányos. Egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni. Magányosnak lenni annyi, mint harag és szenvedély nélkül ellenállni. Ezért verik őket agyon azok, akik nem ellenállni akarnak, hanem beleegyezni.” (Magány)

Márai szerint a magányos lény az egyetlen, aki a „tömény igazság” birtokában van, s nem annak, amelyet felhígítanak a politikusok, akik azt hiszik, hogy különben mérgező. Az emberek vágyódnak az igazságra, de a hatalom mindig „megóvja” őket teljes ismeretétől. Csak a magányban élő birtokolhatja, mert képes odaadóan és fegyelmezetten figyelni jeladásaira. A magány a mi korunkban — deviancia: rendetlenség a hivatalos rendben. A magányos ember „ezért mondja a hatóságok előtt: ,Kérem, én rendes ember vagyok.’ Isten hallja ezt és legyint. Majd később, Isten színe előtt, ezt mondja az ember: ’De rendetlen is voltam.’ Isten arca ilyenkor felderül és fényleni kezd.” (Rend)

A Medvetánc „élethelyzetek körülírása” (5). Mégsem ebben vagy a téma felületes megközelítésében rejlik gyengeségének oka, hanem abban, hogy túlságosan tapad a műfajnak azokhoz a hagyományaihoz, melyeket Kosztolányi teremtett hasonló jellegű írásaiban. Néhány, akár utánérzésnek is minősíthető írás is olvasható a kötetben (A barométer, Az óra, A halál). Elegánsak, könnyedek, de hiányzik belőlük az eredetiség, a Kosztolányira oly jellemző magatartás: az irónián átcsillámló mély emberség. A karcolatokban erős az önigazolás szándéka, mintha az író menekülni akarna az „emberi érzés” következményei28