Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Rónay László: A hazától búcsúzó Márai

tői. „ én nem vagyok már ugyanaz, mint voltam” — írja 1947-ben. De ekkor megjelent Európa elrablása című útinaplója igazolja önjellemzését: magán viseli a változás és bizonytalanság jegyeit: az Európát kereső író mind fájdalmasabb hazátlanságának érzését.

Majdnem egyszerre jelent meg Márai és Illyés Gyula nyugati útibeszámolója (6). Márai az eszményadó Nyugatot, a szellem Európáját kereste, Illyés összehasonlítani akart: megismerni, milyen a hajdan otthonát adó francia társadalom és irodalom jelen- és jövőképe, mit hasznosíthat abból ő, a magyar író. Egy européer és egy magyar elkötelezettségű író kalandozott a háború utáni nyugati világban. Céljuk különböző volt, tapasztalataik is különböztek. Végül is mindketten azonos végkövetkeztetésre jutottak: ifjúságuk Nyugatját hiába keresték, érezték annak bomlását, átrendeződését.

Márai 1946 telén indult Nyugatra: előbb Svájcba, onnan Olaszországba, majd Párizsba ment. „Hatan utaztunk; egy híján mint a gonoszok: útitársak voltak két festő, egy szobrász, egy népi költő és egy művelt, irodalomkedvelő főiskolai tanár. A csoport Svájcban szétraj- zott, mindenki elindult megkeresni a saját, személyes Európáját.” (7)

„Didergő vesszőfutás”-nak indult az utazás: Svájcban, amelyet elkerült a háború, „öklendezésre kényszerítette a jólét”, nem érezte jól magát a béke újra fellelt szigetén, gondolkodott, ne szakítsa-e meg útját és ne utazzék-e idő előtt haza. „De aztán maradtam és vigasztaltam magam, hogy Európa számomra nemcsak ,humanizmus’, ami nincs többé, hanem mindaz, aminek emléke a háború paralizált darvadozásában is felrémlett néha: a tudatosított Szenvedély. Volt egy szenvedélyes Európa, amikor az emberek nemcsak tudni, hanem lelkesedni is akartak.” (8) Svájcban hiába kereste e szenvedélyt, csak túlérett, émelyítően gazdag, „sértetlen” kapitalizmus jeleivel találkozhatott mindenütt. Felveti a kérdést: miben kapaszkodhat meg egy költő, egy író ... ebben az áradásban? . .. Mi köze ehhez az irodalomnak, a gondolatnak, a révületnek, a költészetnek? A ,konsumens’ számára készül már minden. El kell fordulni a világtól, költők; el kell fordulni, eltakarni arcotok, befelé nézni, ha szolgálni akarjátok, mert máskülönben csak kiszolgáljátok.” (Európa elrablása, 24—25.) Olaszországban már „ismerősebb, emberibb, őszintébb” volt minden, de itt is megdöbbenve vette tudomásul, hogy a kultúra futószalagon gyártja termékeit: „A könyvek már nem is az olvasók, hanem a fogyasztók részére készülnek, egyforma jó minőségben, mint Brauchnál a virstli.” (96). A háború utáni világ kultúráját elárasztotta a „vad amerikanizmus” szelleme. Az emberek mindenütt, Párizsban is, „ott akarják folytami az élet cselekményét, ahol a háború előtt félbeszakították. Ugyanazok a dermedt szokások, szuvas nézetek, megcsontosodott rögeszmék vicsorogtak mindenfelé. A legnagyobb szerencsétlenség, ami eddig az emberi fajtát sújtotta, a második világháború, ez a méreteiben és vertikális rombolásában is apokaliptikus katasztrófa, mintha meg sem érintette volna a nyugati ember lelkiismeretét.” (9)

A civilizáció mindenütt győzelmesen haladt előre, de e nyugati utazó rémülten észlelte, hogy a könyvkultúra közben elveszítette nevelő hatását: bestsellerek árasztották el a piacot. Nosztalgikusan állt a francia könyvesboltok kirakatai előtt, melyekben hajdan, ifjúságában, Proust, Claudel, Peguy, Duhamel, Mauriac és Gide kötetei sorakoztak. „Miféle könyvek dagadnak ma a polcokon?” — kérdi szomorú nosztalgiával. Tapasztalata szerint az indusztrializált társadalom új embertípust nevel ki s tekint ideáljának, a technikai embert, s ez a kultúrában „sivárságot” eredményez; „átmenetet egy sportpálya és egy gigantikus szerelőműhely élményei között”.

A változás szelleme elérte és átformálta Európát: „A világban most őrségváltás van . .. nagyhatalmak — Németország, Japán, Itália, igen, Franciaország is — lelépnek a színről, átadják helyüket az angolszászoknak és az oroszoknak.” Úgy látta, hogy ifjúságának kedves francia kultúrája szerepválsággal küzdött, „egy nagy nép, melyet a hideg ráz, mert nem tud szerepet találni tulajdon emberi nagyságához. Ezért beteg”. Van még egységes Európa? — tette fel a riadt kérdést, de nem tudott válaszolni rá: „Van még valami, amiben feltétlenül egyezik Európa, úgy mint Erasmus idejében — mikor a reformáció feldúlta a nemzeti társadalmakat —, mégis egyezett a humanizmus műveltségében? Miben,egyezik’ ma Európa?” (46—47.)

29