Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: Napló 1976-1983

térbeli távolságra, hanem politikai, eszmei távolságtartásra is. Még igen öregen is inkább elzárkózó a magyarországi eseményekkel kapcsolatban, mint közeledő. Bár napjaink szellemi olvadása segít e távolság, meg nem értés leküzdésében: folyóiratainkban, irodalom- történetekben már objektívebb Márai-kép rajzolódik ki előttünk. A naplóíró Márai gyakran érzékelteti szembenállását, negatív véleményét a Szovjetunióval, a szocializmussal kapcsolatban. ír az eurokommunizmusról, bizalmatlan a kommunista reformerekkel szemben — gondolva Dubcekre — nem felejti a kínai „kulturális forradalom” csődjét, aggódva tekint a lengyel szükségállapot bevezetésére. Forradalomnak a liberális demokrácia forradalmát tartja, és igazat ad a „cinikus” Churchillnek, aki szerint: rossz rendszer a demokrácia, de van előnye: az, hogy nincs jobb.” Hiszen a polgár Márai érzékenyen figyel az egyén, az egyes ember szabadságjogaira. A dantei pokol feliratát idézi a Gulag, a sztálini lágerek ismeretében: „Hagyjatok fel minden kételkedéssel” (megváltoztatva az eredeti feliratot, Babits Mihály fordítását: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”) Nem felejti 1956 októberi eseményének, tragédiájának évfordulóját: „Huszonöt év távlatában kitetszik, milyen rendkívüli jelentősége volt ennek a forradalomnak — nemcsak a magyarság, hanem Európa egészének történelmében.” Szomorú időszerűsége van az 1983-ban leírt Márai-soroknak — Erdély „fájdalmas vergődéséről”... Figyel a magyarországi hírekre, a magánvállalkozásokra stb. De az Egyesült Államokban élő írót a környező valóság is kritikai észrevételekre sarkallja. Elkeseredetten ír a fegyverkezésről, a Foreign Affairs folyóiratot olvasva, a terrorcselekményekről, a hetek idejétmúlt „mutatványnak” számító konferenciájáról. Egy rövid naplójegyzetében a Reagen elleni merényletet jegyzi fel, s hozzáfűzi: „Mintha már nem is emberi szándék, hanem természeti erők működnének, mint a földrengés, szökőár: embereken át, a politikában is.”

Az irodalom vonzotta és vonzza legjobban Márait. Ha összeszámolnánk a különböző témák szerint a Napló sorait: végül azt állapíthatnánk meg, hogy legtöbbet, legszívesebben mindig az írókkal foglalkozott. Természetesen a maga életkora miatt — többször utal az öreg íróra, aki el akar még mondani valamit, amíg nem késő. Úgy érzi, hogy változott az író helyzete, magányosabb lett, és nem tudja, hogy kinek ír. Utálja az írói fecsegést, a „szóömlést”, tűnődik az irodalom „értelmén”, a versszerűségen. Legtöbbször régi és új világirodalmi társaságban érzi jól magát. Beszél Arisztotelésszel, Goethével és Huxley-val. Érti Rilke „angyali üzenetét”, Whitman „calibani” boldogságát, Thomas Mann eleven és fáradt szóáradatát, Nerval álomszerű tündérmeséjét, Orwell csalódott eszmevilágát. Többször vall napló jegyzeteiben Szolzsenyicinről, a Gulag népének, „mint egy egzotikus törzsnek” a leírásáról. A láger „becézettjeinek” leírása rokon Gorkij ábrázolásával. Érzi a műből sugárzó reménytelenséget. Később egy különös megjegyzést rögzít: „Camus egyik jegyzete: az ókor rabszolgái ismerték azt a különös szabadságérzést, ami bekövetkezik, amikor valaki már nem felelős a sorsáért. Szolzsenyicin hasonlót ír a Gulag rabszolgáiról”. Márai ritkábban ír a magyar írókról. Legtöbbször Arany Jánost és Krúdy Gyulát emlegeti. Feltehető, hogy az öreg Márai még nagyobb megértéssel és szeretettel ír az öreg Aranyról és az Őszikékről. Felidézi Arany János Csengerynek írt levelét a belső és külső formáról. Tökéletesnek tartja Arisztophanész-fordításait. S a száz éve meghalt Aranyról hosszabban, esszészerűen szólva jegyzi meg: „Ritka volt a hét, amikor nem nyitottam fel valamelyik kötetet, hogy egy verset, vagy akár csak néhány versszakot, egy levelét, prózai elmélkedését, fordítását olvassam.” A másik legtöbbször idézett magyar író: Krúdy Gyula. A Napraforgót csodálatosnak nevezi, minden sorában „teljes érettséget” érez. „Titokzatos, szépséges áloévirágnak” nevezi Krúdyt a magyar irodalomban. Korábban 1940-ben a Szindbád hazamegy című különös Krúdy-könyvében Márai elrejtette a maga egyéniségének is néhány vonásait, így írva: „Szindbádnak nem volt semmiféle politikai véleménye, — rangján és méltóságán alulvalónak érezte az ilyesmit — de nem szerette, ha bármikor is egy kalap alá veszik a kormánypártiakkal. Mint író és úriember az ellenzékkel tartott, nem annyira meggyőződésből, mint inkább jóízlésből, híven családja hagyományaihoz.” Naplójegyzeteiben néha ír a régi magyar művekről, szeretettel a Beauvoir-emlegette Hevesi Andrásról és az emigráns Fáy Ferencről. Érdekesen veti össze Maupassant tájfes89