Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Rónay László: A hazától búcsúzó Márai
Rónay László A hazától búcsúzó Márai A változás A Medvetánc (1946) apró tárcái között olvasható a Toreádor. A viador azt meséli el szerelmesének, miért szakított hivatásával, melynek pedig ünnepelt művésze volt. A többi között ezt mondja: „ ... a pillanatban, amikor művészetem kellett volna gyakorolni, megejtett és hatalmába kerített egy emberi érzés. A kettőt együtt nem lehet, Senora!.. . Nem lehet ott állani az arénában, a fényben és sikerben, a halál és a diadal fénysugarában, mikor egy titkos hang azt súgja nekünk, hogy fontosabb számunkra egy érzés, mint a mesterség.” A nővérben többször is felvillant az „emberi érzés”, sőt, akadnak részei, melyek azt látszanak bizonyítani, hogy Márai számára fontos volt ez az érzület. Amikor azonban bele kellett volna kapcsolódnia a megújuló irodalmi életbe, új témákat kellett volna keresnie és kidolgoznia, visszariadt a feladattól: hibás alternatívában gondolkodott: vagy az élet, vagy a művészet — így állitotta föl a választható magatartásmintákat, s egyértelműen a művészi principiumot, az élettől való távolságtartást választotta, abban a tudatban, amit ugyancsak a torreádorral fogalmaztat meg. „Mi marad még nekem? Az érzés, melyért odaadtam a művemet.” Ennek lényege egyfajta osztályok, sőt a történelem fölött érvényesülő humanizmus, melyet az Ihlet és nemzedék (1946) jórészt korábban született esszéiben és tanulmányaiban is körvonalazott, s a különállás, melyet elsősorban Goethe példájából vonatkoztatott el (1). Ugyanakkor azt a régóta sokféleképp kifejtett eszményét, hogy az igazi írónak különböznie kell, s nem szabad a napi politika eseményeibe beleavatkoznia, erősíthette az a tapasztalata, hogy a polgári liberális eszméket erős kritikával illette a megújuló kor irodalompolitikája. Felsejlett ez a gyanakvás Keszi Imre bírálatában is. Jól, hitelesen érzett rá az Ihlet és nemzedék hermetikus irodalomeszményére, mégis túlzott, mikor Márai őrtálló gesztusáról azt irta, hogy az meghaladott, önmagába forduló, terméketlen magatartás. „Őriz valamit, de már nem az élet és valóság, csak önmaga és a múzeum számára. Heroikus, de dekadensen heroikus. Dekadens, de öntudatosan dekadens. Öntudatos, de elszigetelten öntudatos. Elszigetelt, de heroikusán elszigetelt. És ezzel a kör lezárul. S a kör tudvalevőleg tiszteletre méltó, de végzetes idom: tökéletes, de nincs belőle lépés kifelé. Vajon lemond-e valaha Márai erről a geometrikai-esztétikai tökélyről, a Goethe nemkedvelte rendetlenség, a termékeny zavar, a nyugtalan és formátlan fejlődés, a fiatalság és a jövendő új kalandjai kedvéért?” (2) A liberális polgári irodalmi törekvéseket, azoknak a két világháború közötti szerepét részletesen elemezte Lukács György. Utalásszerűén a magyar írók debreceni kongresszusán elmondott beszédében 1946. június 27-én, majd részletesebben A magyar irodalom egysége című tanulmányában (3). „ ... az új humanisták egyoldalú urbanizmusa, liberális tömegellenessége élesen elkülöníti őket a keletkező komoly ellenzéki csoportosulásoktól” — írja, s ez a jellemzése alapvetően érvényes Márai Sándorra is. Ugyanakkor ennek az írói csoportosulásnak elvitathatatlan érdeme, hogy elsőnek ismerte fel a nácizmus veszélyeit, élesen szembeszállt a német és a magyar fasizmus minden megnyilvánulásával, s ebben a harcban ugyancsak Márai vitte a vezető szerepet. Lukács György számára fontosabb és értékesebb eleme volt a két világháború közötti magyar irodalomnak a népi irányzat, hiszen az szólt a tömegekhez. Jóllehet, kemény harcot folytatott annak a jobboldali nézeteivel és rokonszenveivel, gesztusokat is tett irányába. Az 1945 utáni kommunista irodalompolitika fontosabbnak érezte a tömegmozgósító, a szegény néprétegek problémáit 27
