Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Beke György: Lugosi szintézis
Sovány, sima arcú, türelmetlennek tetsző férfi, túl az ötvenen. Szeme előtt és nyilván közreműködésével épült ki a Mondiale — a hajdani Muschong-téglagyár — korszerű kerámiai üzemmé. 1928-ban, mikor a hajdani reklámfőnök elkezdte küldözgetni az elefán- tos plakátokat szerte az országba, 2 millió 166 ezer téglát gyártottak a két üzemben (két telepük volt, egyik 1888-ban, a másik 1907-ben létesült). Manapság évente 28 millió téglát készítenek. Csak ezért nem többet, mert kevés a nyersanyag. Gyártanak csempét, hőszigetelő anyagot, egészségügyi felszereléseket és téglapótlót — hulladék, beton és salak összekeverésével. Fajanszkészítményeik külföldön is keresettek. Megháromszorozódott a munkások száma. Eltűnt a régi téglagyárak nyomorult páriája, a naponta 12 órát dolgozó, alig kilencesztendős, lóhajtó gyerek. Gépek, szalagok szállítanak mindent. Valamikor azért figyelt a város a gyártelep, a kolóniák felé, mert különös olasz munkásnők éltek ott, a téglagyár melletti selyemgyár alkalmazottai: sebesen beszéltek, az utcán is cigarettáztak. Ez volt akkor a lugosi szenzáció, az alig húszezer lélekszámú városban. Mostanság oda se figyelnek, annyira természetesnek tartják, hogy érettségizett munkások dolgoznak a Mon- dialeban, legalább kétszázötvenen, nem irodákban, hanem a gépek mellett. — Immár egyikük sem akar elmenni. Anyagilag sem járnak rosszul. Miért lenne jobb tanárként, agrármérnökként száz kilométerre ingázni naponta, mint modern munkáséletet vinni ebben a növekvő, igényes városban? Ha valakivel, az értelmiségiekkel elégedetlen ez a türelmetlen üzemi vezető. Lugos mai magyar értelmiségével: — Én nyílt szavú ember vagyok. Kimondom hát, hogy valami hiányzik közülük. Arató Andor idejében nagyon kevés magyar értelmiségi élt it, de ő maga köré gyűjtötte őket. Most sokan vagyunk értelmiségiek, ez azonban nem nagyon látszik meg a város életén. — Hát Bakk Miklós? — Kivétel! Nagyon fiatal még. A József Attila Körben nem ő a hangadó. — Úgy tapasztaltam, hogy az egyik legfontosabb ember. — Vannak ott mások is, szép számmal. Mindenbe belekontárkodók! — Tudtommal az ön Zoltán fia is hegedül a Bokréta zenekarában. — Szívem szerint teszi. Nem csak azért, mert szeret és tud muzsikálni. De fontosnak érzem, hogy diák létére se szakadjon el a fizikai munkások világától. Sok munkás szerepel a Bokrétában. — Mit érez legnagyobb fogyatékosságnak? — Az intellektualizálódást és az intellektualitás hiányát, a kettőt együtt. Az elidegenedést. Tévé, autó, ez a fontos. — Ön említette az anyagi gyarapodás mércéjeként a kiskocsit. — De ez nem lehet cél. Ha cél, akkor már baj! Mert elzár másoktól, a közös gondoktól. Régen hivatásérzetből tettünk ezt is, azt is, most megnézzük: hoz-e valamit a konyhára? Mint egy élsportolóé, olyan lett a mentalitásunk. Csoda-e, hogy a családi otthonokba zárkózunk, gondolatainkkal, nyelvünkkel, hagyományainkkal együtt... Mindent előre megtervezünk, a kultúrát, a magánéletünket is. Azt is, hogy mit énekeljünk ... Nézze, én azt szeretek énekelni, ami akkor éppen eszembe jut... Kifakadását nem állítom meg, pedig itt lenne az ellenérv megint, kezem ügyében. Egy óvoda alapításának, illetve „átköltöztetésének” története. Lugos krónikása, Graur János írta meg riportban a Szabad óidban, főszereplője pedig Negruné Varga Mária. „Az elmúlt év őszén értesültünk arról, hogy az új lakónegyedekkel kiteljesülő municípi- umban, az érdekelt lakosság jelzése szerint, szükségessé vált a Neuman-telepi peremnegyedben levő 10-es számú magyar tannyelvű óvoda mellett, egy, a város különböző pontjairól könnyebben megközelíthető, központibb elhelyezésű óvodai osztály létesítése. A szervezést — a Temes megyei tanfelügyelőség támogatásával — Negru Mária tanárnő, az 5-ös számú általános iskola igazgatóhelyettese kezdeményezte, és kitartó munkával folytatta.” — Mondjam úgy, hogy „önző” célok is vezettek? — hallgatom megint Negruné Varga Máriát — Az óvodától függ az elemi iskola, az elemitől a líceum, és így tovább. Iskolánk 25
