Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: „A csöndbe térnek a dalok” - Készülődés a halálra József Attila verseiben
engemet.” Azt mondják című versében mintha tagadni látszanék az emlékezés szükségszerűségét („Én nem emlékezem és nem felejtek.”), valójában az emberiség életének folytonosságát, közelebbről az egyedi lét értelmezésének viszonylagosságát, a halál el nem fogadását, vagy éppen emberi méltóságú elfogadását kényszeríti formába: „Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: / azt mondják, hogy meghalok. / De annyi mindenfélét hall az ember, / hogy erre csak hallgatok.”Egészen más jelentést nyer a hallgatás az 1937 január elején írt Thomas Mann üdvözlésé ben, mert itt éppen az odaadó figyelem vagy a puszta öröm kifejezésévé lesz, hiszen e hallgatásban megformálódnak — ha csak látensen is — mindazok az eszmék, amelyek közösen voltak a kor e szellemeinek gondolkodásában, sugallva egyúttal azt is, hogy a huszadik századi magyar irodalom legjobb pillanataiban valóban kapcsolódni tudott a kor leghaladóbb megnyilatkozásaihoz, nem tagadva meg az európaiságot, amely nem földrajzi, hanem erkölcsi forgalmat jelentett Thomas Mann humanista cikkeiben és József Attila verseiben is:2 „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mer örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.” József Attila 1937-ben írt verseinek jelentős részében az elkomorulás jegyeire is felfigyelhetünk: ezt jelzi költői magatartásának egyre ironikusabbá válása csakúgy, mint az, hogy az életen mint küzdelmen való kívülmaradás élménye, a dolgok elviselése és emberi méltósággal vagy szomorú megnyugvással való tudomásulvétele az, amiben politikai és tisztán „magánéleti” költeményei néha egészen közeli rokonai egymásnak.3 Ezt a folyamatot látszik igazolni verseinek jövőképe is. Már az 1935-ben írt Majd emlékezni jó lesz befejezése is így szól: „Majd a kiontott vértócsa fakó lesz / s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt, / majd játszunk békés állatok gyanánt / s emlékezni s meghalni is jó lesz.,, A folytonosság is látható tehát e verszárásokban: az emlékezés kap hangsúlyozott szerepet, még ha ez a jelenre vonatkozó jövőbe vetített s így már múlt felidézését jelenti is. A költői kép szerint is hasonló ehhez az 1937 elején írt (Ős patkány terjeszt kórt...) befejezése: „Majd a szabadság békessége / is eljön, finomul a kín — / s minket is elfelednek végre / lugasok csendes árnyain.” E legkésőbbi versekben gyakran kerül szóba a költői megszólalás belső parancsa, a költői szabadság ironikus megfogalmazása, pontosabban: a kimondhatóság, a fogalmi, képi gondolkodás kríziseként a csend tagadása. E verseket olvasva kiderül, hogy a csönd tagadása hamis alternatíva, mert a csönd morális megszüntetése csak nagyon bonyolult úton lehetséges, ezért ütközik meg olyan gyakran egymással a magánéleti és a költői szféra. József Attila pontos fogalmat talál erre, éspedig a „kétéltűség” fogalmát: „Már régesrég rájöttem én, / kétéltű vagyok, mint a béka. / A zúgó egek fenekén / lapulok most, e költemény / szorongó lelkem buboréka.” Megtalálja a költő ugyanakkor a látszólagos szabadságot, ha másban nem, hát a költői magatartásban: „Gondos gazdáim nincsenek, / nem les a parancsomra féreg.” (Már régesrég . ..) A Flóra-szerelem felszabaditó élményének hatására is gyarapodnak a költészet feladatának és a költőszerepnek a lényegét magukba záró versek, köztük is jelentős helyet foglal el az „ocsudás” verse, a Flóra, amelynek képzelt tengelyét az elnehezülés fájó élményének és a könnyűvé, újrateremtődő ifjúvá válás vágyának kettőssége alkotja. A vallomásvers Rejtelmek című darabja is e kettősségre épül, így vezet el a kezdetben bevallani nem tudott s ezért „talpig nehéz hűségnek” érzett szerelem átélésétől a költői szó kimondásával immár kinyilatkoztatott szerelem után elvárt és kért viszonzásig: „Én is írom énekem: / ha már szeretlek téged, / tedd könnyűvé énnekem / ezt a nehéz hűséget.” A vers negyedik darabjában, a Bíróságban is ott van e kettősség: „Nehezülök már, lelkem akkor boldog, / ha pírban zöldül a fiatal ág — / bár búcsút int nekem.” S mindez elvezet a versben a Flórának szóló himnikus záráshoz: „hát dicsértessél s hirdettessél, / minden korokon át szeressél / s nehogy bárkiben alább essél, / mindig, mindenütt megméressél!” Ekkor született a Flórának is, amelyben már megfogalmazódik az „űri szemle” is, mint a létben átélt nem-lét, az életben átélt halálon túli világ, mégpedig a csöndversekre jellemző módon: az emlékezés eszközével. A költő, aki már eljutott a „jó meghalni” 63
