Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: „A csöndbe térnek a dalok” - Készülődés a halálra József Attila verseiben
gondolatához, a vers szerint csak Flóra miatt ragaszkodik az élethez, bár Flóra az, aki eszébe juttatja a költőnek a halált is, de azt is, hogy az életen túl, tehát a nem-lét világában is szerepelnek pozitívumok. Ezzel is megyarázható, hogy amikor a költő elképzeli az űri szemlét, az új világot, a csönd világát, be is népesíti: „nem üres űr”-nek nevezi. Tamás Attila szavait továbbgondolva: itt a nemlét igenlése igazában egy másik, most csak a nemlétben elképzelhető, de valamikor talán a létben is átélhető másik, teljesebb létnek az igenlése, amelyben az „üres űr” helyébe az élet szép arculata kerül.4 Amikor e halálon túli világot írja le, egy régebbi élményéhez nyúl vissza, hajósinas korában átélt érzéseit idézi fel: „Piros almák is ringatóztak, / zöld paprikák bicegve úsztak, / most ez, majd az lett volna jó. / S állt és bólintott a hajó. / Ilyen lenne az űri szemle.” A vers három zárószakasza pedig szinte megismételni látszik az Eszmélet tizedik tételének gondolatát („Az meglett ember, ... ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja”), amely szerint tehát a halál és az életet megelőző nemlét együtt egy hosszabb folyamat, mint az élet, mely rövid ráadás csupán. Ugyanezt a Flórának zárórészében így írja le: „Mert a mindenség ráadás csak, / az élet mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, űrök, szívek mélyein / túl, túl a hallgatag határon, / akár a Duna akkor nyáron ...”. A csönd, a némaság többszörösen felidéződik e versben, benne van az „űri szemle” leírásában csakúgy, mint az életet a halállal, az egyszeriséget a mindenséggel, az embereket egymással összekapcsoló határok jelzőjében (hallgatag) és az űri szemle leírását jelentő versegységet lezáró három pont elhallgatást sugalló jelentésében. De ott van a zárórészben az 1937-ben írt versekre oly jellemző költői magatartás is: a vallomás, illetve a számadás tudatos átírása is: az tehát, hogy „mégis” költőnek vallja magát s „valós” gondjait hirtelen „költőiesíti”: „Mert szeretsz s nyugton alhatom, / neked én be is vallhatom / az elmúlástól tetten érten, / hogy önmagamba én se fértem, / a lelkem azért közvagyon / s azért szeretlek ily nagyon.” A vallomáskészségben benne rejlik természetesen a költői megszólalás szükségszerűsége is, mint ahogy az ekkor írt töredékekben is: „ki fogná föl szívével énekem, / ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem. ” ( Ha elhagysz ... ) Igaz, van példa a töredékekben ennek fordítottjára is: a közeli halálát sejtő költő az általa elképzelt szerepnek megfelelni óhajtva a köznapiságot próbálja mércévé tenni s az élet felől szemléli a halált: „Ki tudom, még sokáig élek, / köszönöm neked, hogy remélek / magamnak békés elmúlást, / neked szép, csendes búsulást.” (Ki tudom ... ) Az utolsó esztendő verstermésére oly jellemző ellentétezés ott érezhető az Ars poeticában is, mégpedig többszörösen: szétválik két világ, költészeté és valóságé s lényegesebbé a költészeté lesz: „Költö vagyok — mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga.” A költészet, a művészet a valóság „égi mása” ugyan, mégsem lenne jó, ha közvetlen valósággá válna, illetve megfordítva: a költő elveti azokat a törekvéseket, amelyek azonosítani próbálják a költészetet a nyers, közvetlen valósággal. És természetesen nem járható a megszépítés (a „koholt képek”) útja sem. József Attila költői hitvallásában a teljességet, az egymást nem kizáró egyéni és társadalmi szabadságot választó felelősségteljes döntés hangzik fel: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!” Ez, tudniillik a kimondás törvénye s annak öröme hitét is visszaadja a költőnek: „Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kísérje két szülője szemmel: / A szellem és a szerelem!” Ez a költészetbe vetett hit s annak lehetségessége foglalkoztatja márciusban, áprilisban írt művei szerint. „Szállj költemény, szólj kötemény mindenkihez külön-külön” — mondja egyik versében a hit mellett téve tanúbizonyságot még akkor is, ha a vers egészében érzünk némi iróniát. Töredékeiben is lépten-nyomon ott ez az élmény: a semmi ellen induló költő vélt bűnei tudatában és bűntudatát hangoztatva is vállalni akarja a költői felelősséget: „Szendereg szívemben a vétek, / melyet szívesen büntetnétek, / ám én kilépek elibétek” (Éltem, így érdemeltem . ..) A töredékek pedig mintha — a versekben megszokott módon — csak feleselnének egymással. Nincs egyértelmű igazság, nincs egyértelmű hitvallás, mert míg az egyik mű a költészet megtartó ereje mellett tör lándzsát, addig a másik típus épp az ellenkezőjére jelent példát. „Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész” — mondja a költő, hogy nem is sokkal 64
