Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Szigeti Lajos Sándor: „A csöndbe térnek a dalok” - Készülődés a halálra József Attila verseiben

Szigeti Lajos Sándor

„A csöndbe térnek a dalok”

Készülődés a halálra József Attila verseiben

JL—Emlékezés a némaság — ezek a szervező elemei József Attila 1937-ben irt csöndverseinek,* azoknak, amelyek a költő önvizsgálatát hivatottak megformálni. Az Irgalom pontosan érzékelteti e folyamatot: „És hallgatom a híreket,/ miket mélyemből énszavam hoz.” Késő, hideg őszi képet fest a Judit is, amelyben ott található a némasággal párhuzamosan az „Egész világ szőttje kibomlott” Adyra utaló élménye, a világhiány József Attila-i újraélése-újrafogalmazása, amely visszamutat 1934-ig, az Eszméletnéz. az egyetemes felbomlás döbbenetére utaló szóképére: „ami van, széthull darabokra”. A. Juditban mintha csak folytatódni látszana az a folyamat, melynek során egy szilárd rend elemei fordulnak visszájukra, melyben a tiszta szemlélet tere tágul ijesztő űrré s a szálak, melyek korábban szemünk előtt fogták össze a jelenségeket, most bomlóban vannak. „Nem lesz cérna a szerelmedhez, ha úgy kifoszlik, mint a férc” — olvashatjuk a (Ha nem szoritsz .. ./című versben s a Juditban ugyanezt így panaszolja föl a költő: „Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, / ha már szétesett”1. S mindez úgy kap hangot, hogy közben igazán lényegi elemmé a költő magányossága válik. A Kirakják a fát is ezt sugallja, a magányosságot s a belőle fakadó emlékválasztást, mely egészen a gyermekkori falopásnak, a fadobálásnak az Eszméletben is költői képpé lett élményéig mutat vissza, megadva egyúttal a csöndversekre oly jellemző együttérzés-azonosulás magatartását is: „Ha fordul is egy, a lehullt halom néma ...” Itt tehát az élettelen fahasábnak az őt dobálókkal („ellopókkal”) történt hangtalan együttérzésének lehetünk tanúi.

E versekre egyre inkább az lesz jellemző, hogy a költő szavakba önti bezártságának (önmagába zártságának) élményét s a megszabadulásának-felszabadulásának vágyát is. Mint a Flóra-versek, az Edit-versek is e törekvésnek engednek utat, még akkor is, ha jelentős különbség is észlelhető a két verscsoport („ciklus”) között. Az ( ... aki szeretni gyáva vagy ... ) soraiban például nagyon szép költői képpel érzékelteti a költő az immár egyedül lehetségesnek érzett mód, a szerelem segítsége által elérhető emberi kapcsolat teremtette szabadság menekítő tisztíttatását a bezártságból történő szabadulást: „Add kezembe e zárt világ kilincsét, / könnyű kezedet — vár kinn a szabad.” Egyetemes költői gondjait ismét a személyes-emberi szférába transzponálja és saját halálfélelmét a már elvesztett hozzátartozók és barátok halála utáni gyász és fájdalom érzésébe vetítve oldja fel: „Gyülekező halottaimat intsd szét, / szólj, s hízelegjen körül jószavad.” S amikor úgy véli, hogy nem segít a szerelem, mert akit választott, akit szeret, nem viszonozza érzelmeit, akkor „átokverseket” ír, amelyeknek kegyetlen kívánságai közt a csend is ott van, melyet csak az öreg kutya nyafogása tör meg, mert átkaiban még az általa átélni véltnél is ridegebb egyedüllétet kíván annak, ki nem vállalja véle a kapcsolatot: „de a szobában csend lesz; csupa rend lesz: hanem valaki hiányozni fog / a múltból ahhoz a magányos csendhez.” (Majd megöregszel)

Nehezen szólal meg a költő e versekben, s ha megszólal, akkor is „némán a szenvedéstől” (Kiáltozás) szorul ki belőle fájdalma, halált kívánva a társnak, Editnek. Kívánságai is bűntudatot váltanak ki belőle, ezért írja: „Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kívánság. / Meg se rebbennél, ha az emberek / némán körülkerülnének, hogy lássák: / ilyen gonosszá ki tett

62