Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Beke György: Lugosi szintézis
ban Traian Vuia bojtárkodott, s aki az első pillanattól megérezte a fiatalemberben rejtőző műszaki zsenit, és anyagilag segítette, hogy eljusson Párizsba, a repülés akkori fővárosába. Virág Vince szemléletében a megismert irodalom eltüntette az idő és a rangok határait, szakadékait, Traian Vuia mintegy híddá vált számára az izgalmas, új birodalomba. Nyilván azt is tudja, hogy Vuia Párizsba érkezésekor heves vita folyt a levegőnél könnyebb, kormányozható léghajók és a levegőnél nehezebb készülékek, az aeroplánok hívei között. Vuia magával vitte Párizsba saját elképzelésű gépének makettjét, amely persze a levegőnél nehezebb volt. A Francia Akadémia 1903-ban teljes lehetetlenségnek ítélte a levegőnél nehezebb készülék magasba emelkedését.. . Virág Vince ilyenkor jön izgalomba: meghát- rál-e Traian Vuia? Képzeletben vele együtt vállalja a kockázatot, a nélkülözést, a kudarcokat is, hogy 1906. március 18-án mégis magasba emelkedjék a szárnyas autó. . . (A repülés francia folyóirata, V Aérophile 1906. áprilisi számából: „Szép tavaszi nap, derült kék ég... Három óra felé begyújtották a kazánt, s öt perccel később a pilóta elfoglalta helyét a készüléken. Bal kezével az oldalkormányt tartotta, jobb kezével a szén-dioxid gázt a motorba eresztő csapot. A gép zajtalanul, szüntelenül gyorsulva, mozgásba lendült. A pilóta jobb kezével elengedi a csapot, és helyette megfogja a gázszabályozó emeltyűt. A gép mind jobban gyorsul, s mintegy ötvenméteres gördülés után felemelkedik a földről, anélkül, hogy a pilóta észrevenné, hogy ez mikor történt.A gázmotor rugalmassága teljes mértékben bebizonyította használhatóságát...”) Traian Vuiáról nevezték el, a proletár utókor kegyeleteként, az 1944 után alapított temesvári műegyetemet. Egy öreg lugosi magyar munkás pedig a román műszaki zseni emlékeit gyűjti, vele egykorú szurdukiakat, facsádiakat, lugosiakat kérdez ki Vuiáról, hiszen élnek még, akik ismerték, meg a Brediceanu családról, s talán olyan mozzanatokat is felderíthet, amelyek elkerülték a hivatásos kutatók figyelmét. Olyan konokság ez, amellyel, mondjuk, valaki nekiláthatna, hogy aranyat mosson a Temes homokjából? Maga a gesztus jelképszerű! A humán és a műszaki kultúra „önkéntesei” mellett, magától értetődően, hivatásosak munkálják a mai lugosi szintézist. Elsősorban tanárok, tanítónők, óvónők. Valójában nem tesznek semmi különöset. Gergely Kálmánné Szabó Ildikó magyar szakos. Hivatásához tartozik, hogy irányítsa diákjainak irodalmi próbálkozásait és az iskolai színjátszást. Az ötvenes években lázas műkedvelés folyt az akkori egységes magyar gimnázium falai között, a néhány évig tevékenykedő magyar képzőben, és a magyar szövetkezeti liceumban. A népszínház ebből az iskolai színjátszásból nőtt ki, hajdani diákok — felnőttekként —, egykori tanáraikkal együtt léptek színpadra. Gergelyné érdeme főként az, hogy felismerte a diákszínjátszás jelentőségét az irodalomoktatásban, a nyelvtanításban, az anyanyelvű műveltség elmélyítésében. Gergelyné fokozati vizsgájához ezzel a címmel írta meg a dolgozatát: A színjátszó körök az anyanyelv szolgálatában. Gyakorlati példákkal bizonyította, hogy a lugosi magyar diákok javarésze éppen az iskolai színjátszás révén szerette meg anyanyelvét, ízlelte meg szépségeit. A színjátszó körben igen gyakran verseket is szavalnak. A tanárnő is akkor értette meg igazán, hogy ennek milyen nagy a fontossága itt, Lúgoson, mikor kezébe került hajdani diákja — most biológia-tanár a Székelyföldön —, Papp Mihály levele az édesanyjához. „Őrségben állok — írta az éppen katonáskodó fiú —, s magamban verseket mondok, azokat, amelyeket a színjátszó körben is szavaltam, és így egyáltalán nem érzem magányosnak magamat.” Érvényes pedagógiai érv volt-e ez a dolgozat végén csattanónak szánva? Kuszálikjánosné Molnár Piroska egyetemi tanárnő ítélte meg a dolgozatot; közismerten igényes bíráló. „Hát persze, a kolléganő Lúgoson tanít — mondta mosolyogva Kuszálik Piroska — Maguknál sok mindenben más a mérce, mint mondjuk a Székelyföldön, vagy Kolozsváron. Ott a Bánságban van Lugos, Végvár. .. Maguk igazi végvári hősök!” Lúgoson csakugyan más a mérce, mivel különböznek a lehetőségek. Ha nincs olyan képzett énektanár, aki a magyar népdalokat megtanítsa, Gergelyné vállalkozik. Óra előtt, 23
