Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Beke György: Lugosi szintézis
— Doktori dolgozatot tervezek Szombati—Szabó Istvánról — mondja Higyed István. — Maradt mondanivaló róla. S itt van igen értékes, több száz aláírást őrző autogram-gyűjteménye. Higyed István arról sem mondott le, hogy válogatást állítson össze Szombati-Szabó verseiből, annál inkább, mert az újabb antológiák megfeledkeznek róla. Ezzel együtt Rácz Károly szapáryfalvi pap munkásságát tanulmányozza. Negyvenkét évig szolgált a bánsági telepes faluban, 1884-től 1926-ig, szapáryfalvi életét ugyan „babiloni fogságának” nevezte, de művek sorát írta meg itt, egyikük — A pozsonyi vésztörvényszék áldozata 1674-ben — egyenesen kútfő értékű, holland művet ültetett át magyarra és 1884-től 1904-ig folyóiratot szerkesztett falun, Szabad Egyház címmel, Amerikáig érő levelezéssel toborozva munkatársait. — Meglepőnek tűnhetik ez, nemcsak azért, mert Szapáryfalva viszonylag elzárt, kicsiny település, de azért is, mivel a mindent elpusztító török világ után a kálvinizmus csak évszázadok múltán, az 1800-as évek végén jelenhetett meg ismét a Bánságban. Hiába térített már 1549-ben az akkor kétszáz esztendeje fennálló Lúgoson Kálmáncsehi Sánta Márton, az egyik legelső, szenvedélyes protestáns prédikátor, hiába játszott oly nagy szerepet ez a város a román kálvinizmus történetében is — csak annyit említenék erről, hogy itt volt pap Fogarasi István, aki magát a román eklézsia „reformata prédikátorának” nevezte — újra kellett kezdeni mindent, a legelejéről. A lugosi református eklézsia csak 1903-ban alakult meg ismét, de Rácz Károly már 1884-ben, a falu telepítésének harmadik esztendejében valóságos irodalmi műhelyt alakított ki Szapáryfalván! Egyszerűbbnek tűnik, mégsem könnyebb a dolga egy nyugdíjas munkásnak, a nyolcvan esztendős Virág Vencelnek, aki a Bánság legnagyobb mérnök szülöttének, Traian Vuiának az emlékeit kutatja. Vencel bácsi szülőhelyén, Facsádon végezte az elemit, élt Szapáryfalván, felolvas a József Attila Körben, írja a Kör krónikáját, meg persze saját élettörténetét, mesét mond a gyermekeknek, folyóiratokat gyűjt — birtokában van a marosvásárhelyi Új Élet minden száma, a lap megindulásától kezdve —, saját könyvtárából kölcsönöz mindenkinek, aki hozzá fordul olvasnivalóért. Nagyon közlékeny, társasági ember, ezért oly fájdalmas számára, hogy egyetlen fia, a hajdani birkózó, nem akar tudni róla. Nem a birkózás vadítja el így az embert, mondja, ő is sportolt fiatal korában, birkózott is és súlyemelő volt, pehelysúlyban. 52 és fél kilót nyomott ki, éppen annyit, amennyi a saját súlya volt — alacsony, sovány ember most is —, ezt az 52 és fél kilót fél kézzel emelte magasba. — Jártunk versenyekre, de még mennyit! Akkoriban a sportolók a teherautó tetején utaztak, ízes kenyeret ettünk, a zsebünkből. .. — Miért éppen a Traian Vuia emlékeit kezdte gyűjteni? — Ilyen nagy akaratú ember ritkán támad, mint ő volt. .. Meg hát bánsági, itt született Lugos közelében, Kis-Szurduk faluban. Előadást tartott Traian Vuiáról a József Attila Körben, ezért beleásta magát a motoros repülés feltalálójának élettörténetébe; így kezdődött. Vince bácsi szenvedélyesen meséli nekem az egyébként jólismert tényeket Traian Vuia életéből. Elképzelem, milyen átéléssel mesélhet a gyermekeknek! Érdemes lenne egy folkloristának is felfigyelnie rá, magnetofonnal felkeresnie az öreget. Talán az sem érdektelen, hogy mire figyel fel leginkább Traian Vuia történetéből. Paraszti szüleire és lugosi patrónusaira, a Brediceanu családra. Arra, hogy a gyermek Vuiát Facsádon — ami, ezúttal nem mellékes, a Virág Vince szülőhelye — egy Mahler nevű tanító sárkánya ejtette varázslatába. A légcsavar működésére az a szélmalom vezette rá, amelyet a bánsági gyermekek készítettek, hogy a szél erejével kereplőt hajtson. Később is, a felnőtt fiatalember, a századforduló idején, 28 esztendősen a vadludak őszi vonulását figyeli, hogy a repülés titkát tőlük lesse el. Hiszen Leonardo da Vinci is a denevérek szárnyának mintájára készítette el a maga repülő masináját, emberi izomerőre alapozva. . . Az öreg munkás úgy emlegeti az egyetemes művészet történetének nagy firenzei alakját, mintha lugosi vagy facsádi tőszomszédja lett volna. Egyféle komázással beszél Coriolan Brediceanu lugosi ügyvédről is, akinek irodájá22
