Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Apáti Miklós: Nagyvárosi elégia (vers)
hiszen az ember óvatos barátot veszíthet ellenséget támaszt talán a kihagyott sorok garmada tartja majd össze a közmegegyezést a kimondás veszélye nélkül nem mondhatom el ide is el kellett jutni felebarátaim félő barátaim barátnő-féléim nem gyűjtők új barátokat se babért a fejemre vesszőmre vaginákat lemondástalan zárkózom el attól ami nem lehet végleg az enyém épülhetnek tőlem álkóskárolyi villák álmodjanak hagyom a látképet mások álmodják úgyis ők fölfele lefele egyenként magasitnak a lejtőn én befele nézek lelassul a toll a kezemben míg nézem e házakkal behavazott képzeleti lankát s míg zeng a fűrész s a fejsze csattog rajtunk megsimogathatom ezüst és alpakka fenyőim nem szúrnak vissza ez a zöld város pirosra vált át buján szaporodnak a rőt és barna tetőcserepek s hiába szebbek mint lenn a lakótelepek ünnepieden szürke egyenessége a sűrűség ellepi azt is ki fölé akart nőni szólt a föl-föl-ti-rabjai börtönszagú szó és mosolyos kínzás a nép bemegy a közértbe és nem kér de vesz ragad a tejeszacskó föl kell nőni majd ehhez is de én csak most tanulom kávéspohárba hajtom a fejem s cukrot nem is érzem közben azonban megtörténhet egy s más 22
