Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő)

jövője. Vesztenivalója itt csak azoknak volna, akik a mai körülmények között még egyáltalán elvállalnák, hogy egy hajóroncsot elvezetnek egy kikötőbe, és ott dokkot találnak, ahol elkezdődhet valamilyen rekonstrukció.

Újraolvasom, amit eddig leírtam, és elfog a kétely. Jó, jó, fordulunk a ronda, öreg, koldus korhoz, minden kialakul, csak maga kérem legyen addig is szép, gazdag és fiatal. Pedig amit itt megkockáztattam, az csak minimum, ahhoz számítva, ami ma a szóáradatban röpköd körülöttük: reformpolitika, új arcok, népképviseleti parlament, jogállamiság, pluralitás, új paradigmák, közös európai ház.

Mindent ki lehet mondani. De a kimondás ma már nem hoz megkönnyebbülést. Szörnyű államalakzatok süllyesztették idáig ezt a századot. Nemrégiben olvastam el Claudio Magris könyvét a Habsburg-mítoszról. Arról a laudatióról, amelyik oly sokáig élt tovább, egy világról, amelyben „mindig mást csináltak, mint amit gondoltak, vagy másképpen gondolkoztak, mint ahogy cselekedtek . . .” (és később a teljes szétesés után minderről) „... Es ist passiert — megesett, mondták errefelé . . .” (Musil). Hát erre, ami itt most bomlásnak indult, senki se tekint vissza majd évek múltán nosztalgiával.

Közben megöregedtünk. Beleöregszik ebbe mindenki. Minden nemzedék. A hetvenévesek is, a húszévesek is. Nézz csak körül. Nézd a vén fiatalokat. Kedvem lenne azt mondani: „Es ist passiert.. miközben a szennyes mosásába merülő asszonyt látom magam előtt. Akit naplóm elején felidéztem („. . . még ma is magam előtt látom, még a szemem előtt van . . .”). Ennek az asszonynak,akiben én a «másodperc tört része alatt megláttam az egész könyvet», az arca most még nem látható. De tudom, hogy egy év múlva, mire naplóm végére érek, majd fölemelkedik és felénk fordul.

( Folytatjuk )

1989. január 25.

14