Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő)
mes számot vetni azzal, hogy a jogállamba történő átmenet formái között nemcsak az államszerkezet egészét együtt érintő megoldások vannak. Nem tudhatjuk, mikor milyen módon formálódik majd ki (egyáltalán, hogyan valósul meg) a többpártrendszer, melyek lehetnek egy jövendőbeli koalíció feltételei, a hatalom, az új pártok, a mai ellenzék részéről. Még az is homályban van, milyen erők, miképpen, kikkel lépnek szövetségre, ha erre egyáltalán alkalom nyílik. Ugyanígy bizonytalan az, hogy amennyiben a független, demokratikus csoportok a hatalom ellenőrzését, s nem a benne való részvételt vállalnák, akkor ennek egyáltalán milyen formái lehetnek. Nem tarthatjuk viszont kizártnak, hogy alkalmazandóak lennének olyan „tervezett és határolt” részleges formák, amelyek nevükben emlékeztetnek a bibói ajánlatokra, habár azoknál (éppen részleges voltuk miatt) kevesebbek, ám mégis hasznosíthatóak egy átmeneti helyzetben. Az ilyen részleges megoldások nem éritenék a pártnak ugyan el nem fogadható, ám egyelőre — a játéktér növekedése ellenére is — fennálló hegemóniatudatát; ugyanakkor megtörhetnék egyes pontokon az irányítási monopóliumot, alkalmat adnának a független, demokratikus erők valóságos cselekvéseire, illetve arra a próbára, hogy egyáltalán mennyire tartják magukat erre alkalmasnak. Ezen a ponton a következő kérdések merülnek fel: vannak-e ma egyáltalán a szavakon, a vitákon, a kerékasztal-polémiákon, az aláírásgyűjtéseken, a tömegdemonstrációkon túli lehetőségek milliók sorsának jobbra fordítására? Vannak-e, hol vannak a kontárok helyére beléptethető irányító szakemberek, és kik azok? Milyen elvek és gyakorlat alapján lehetne ma egyáltalán működő, szakszerű organizációs struktúrákat létrehozni? A kultúra, az oktatás vészhelyzete, mai mély válsága kínálja a helyeket, ahol el lehetne kezdeni a „határolt, tervezett” és részleges munkálkodást. Köztudott, hogy a sok esztendeje tartó zuhanás, az elmúlt hónapok változásai a kultúrával „foglalkozó” minisztériumot nem érintették. A közoktatásban, művelődésben, könyvkiadásban, színházban, a művészeti életben a lepusztulás szinte már visszafordíthatatlan. A helyzet olyan, hogy a kulturális modernizáció lehetőségei minimálisak és tudjuk, hogy ez már eleve kudarcra ítéli az ország modernizációs felzárkózásának esélyeit. Ugyanakkor az is közismert, hogy a mai minisztérium és fölötte a kormány, a hatalom nem képes az értelmiség számára valóságos lehetőséget teremteni a reformban való cselekvő részvételre. Ez az ellehetetlenülés azokat tartja kirekesztettségben, akik a nyolcvanas évek végének ingoványá- ban ama injektálást, néhány stabil pont lecövekelését még kezdeményezhetnék. Meggondolandó, hogy a minisztérium első nyolc-tíz irányító posztját a nagytekintélyű, az ellenzéki reformcsoportosulásokban is szerepet játszó tudósoknak, megbecsült értelmiségieknek ajánlják fel. Olyanoknak, akik közös munkával elvállalnák, hogy egymással és a kormánnyal, (amelynek egyikük így tagja is lenne), a maguk részlegében „tervezett és határolt” összefogásban, megpróbálják a magyar szellemi és kulturális értékeket, erőket, az oktatási, művelődési és művészeti élet organizációját kiemelni arról a mélypontról, ahová az MSZMP művelődési tevékenysége nyomán süllyedt. Ez a hatalom számára is előnyös volna, hiszen — ha hihető — ez a törekvése, ám képtelen rá. Csak nyerhetne tehát, ha ugyan nem tekinti veszteségnek annak a tucatnyi, a csődhelyzetet összehozó emberének a felcserélését, akik mindegy, hogy akár önhibájukon kívül, ám kontároknak bizonyultak. De hát az egyik oldalon vannak ők, (a kudarc, a működésképtelenség), a másikon a nemzet mégiscsak súlyosabb érdeket jelentő 13
