Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő)

is, sőt Németh Lászlóval is nagymértékben egyetértettünk. Abban ti., hogy nagyfokú ellenérzéssel néztük a németellenes összefogás akkor legláthatóbban megnyilvánuló formáját, melyet a Magyar Nemzet, Szekfű Gyula és egy sor, zömében legitimista úr és publicista fémjelzett: Erdei elsősorban az egész társaság konzervatív úri jellege, Németh László elsősorban a Habsburg-restaurációs hátsó gondolat, én pedig mindkettő miatt.”

Kitérő: a legkevésbé fontos most, hogy Bibó visszaemlékezése megerősített abban, amit évekkel ezelőtt a még kavargó Szárszó-viták idején leírtam: hogy ugyanis miközben az ajánlatok afelé fordultak, hogy a háború utáni megoldások milyenek legyenek, közben a kéznyújtásnyira lévő katasztrófával kapcsolatos lépésekről elterelődött a figyelem; miközben a jelenlévők célja a lényeg kimondása volt, a jobbak összefogását a történelmileg súlyos, ám akkor éppen nem leglényegesebb kérdések fölötti nézetkülöbségek gátolták. A fontos itt ma az, amit Bibó idézett visszaemlékezésében arról mond, hogy: a.) a más, virtuális szövetségesekkel szembeni ellenérzések miképpen akadályozták meg, hogy szem előtt tartsák a pillanat egyik leglényegesebb politikai parancsát; b) Révai az illegális kommunista párt nevében mennyire a naponta változó taktikának rendelte alá a széles antifasiszta fronttal kapcsolatos álláspontot.

Két olyan, a történelembe, a magyar politika lépésváltozataiba mélyen beleivódott „reagálásvariáció”-ról van szó, amely korábban, később, ma is, jellegmeghatározó: mennyire kezeli napi taktikai kérdésként a kommunista mozgalom az összefogás kérdését; illetve az, amiről Bibó (máshol) szélesebb vonatkozásban így beszél: „. . . a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget'foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy ennek következtében a közösség .. . sehová sem vezethető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká vált.”

A reformmozgalmakon végigvonuló hiányok ma azon a ponton kapcsolódnak a „pillanat korparancsaihoz”, ahol az elkerülésükre történhet kísérlet. Tudjuk jól: egy ilyen pont az, hogy a demokratikus reformellenzék csoportjai egymás között milyen alapfeltételeket tudnak közösen kijelölni a politikai hatalommal való vitákban, a közeledésekben és a szembenállásokban. Egyesek szerint mások túl közel húznák meg a hatalommal való vitában a találkozó és elválasztó vonalakat. Mások szerint viszont egyesek túl közel jelölik ki az át nem léphető sávot. Ha ebben nem tudnak a fórumok, frontok, hálózatok, egyesülések, pártok és szervezetek közül a ma domináns erők mielőbb egységre jutni, akkor működésbe lépnek a „rejtett” erők; akkor a mai hullámzó politikai interregnumban, akár még a reformkommunisták igyekezete ellenére is, működni kezd ama szárszói konferencia hátterében is dolgozó, (s a sztálini mechanizmusból örököltén felerősödő) taktikai erőjáték. És közben az egymáshoz közel állók, szövetséget keresők „sehová nem vezető harcokba bonyolódnak és a valóságos problémákkal szemben vakká” lesznek. Ma ez a dilemma, más oldalról, persze próbája a pártnak is: képes-e valójában a régi működési elvekkel és gyakorlattal fölhagyni, hogy a nemzeti veszélyhelyzetben való összefogás lehetőségeit nem (önmagán belül is folyó) hatalmi-taktikai kérdésként kezelje.

A reformmozgalmak szakaszaiban másfél-két százada a másik közös hiány az, hogy ritkán vagy egyáltalán nem tudtak a reformerők az államszerkezeti organizációban, az intézményi működésben gyakorlati cselekvéshez jutni. (A kivétel itt valóban a szabályt erősíti.) Ennek a tanulságnak az érvényesítéséhez talán érde12