Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Romsics Ignác: Forradalmársorsok (Négy értelmiségi életút - dióhéjban)

szerepet játszott. Holló egy-két év alatt bizalmába fogadta a fiatal ügyvédet. Támogatásával Horváth rövidesen a városi képviselő-testület tagja és tiszteletbeli tanácsnok, majd 1910-ben Pest vármegye törvényhatósági bizottságának a tagja lett. A háború alatt, amikor Horváth százados-hadbirói beosztásban katonai szolgálatot teljesített, Holló több alkalommal politikai örököseként emlegette.1

1918. október 31-én, amikor Holló már fél éve halott volt, Horváth így szinte magától értetődően lett a helyi Nemzeti Tanács elnöke. Tisztét a város régi vezetése és az utca embere egyaránt természetesnek tartotta. Az 1919. március 20-án megalakult, szociáldemokrata többségű Ideiglenes Néptanácsba már nem került be, s nem kapott, de nem is igényelt szerepet mácius 21. után sem. 1919. április végén az országos túszszedési akció során a város új vezetői letartóztatták és a fővárosba vitték. A Margit körúton, majd a rákospalotai leány-javítóintézetben tartották fogva. Kiskunfélegyházán augusztus elején tűnt fel újra. Egy-két napig azt hitte, hogy helye lehet a városi vezetésben és vissza lehet térni a polgári demokráciához. Részt vett annak az „ad hoc” bizottságnak a munkájában, amely az első letartóztatásokat foganatosította és a Tanácsköztársaság intézkedéseit hatálytalanította. Néhány hét múlva, az ellenforradalom kibontakozását látva azonban ismét ellenzékbe vonult.2 A két világháború között egyike azon keveseknek, akik az októbrista eszmék mellett a változott körülmények közepette is rendületlenül kitartottak. 1922-től 1926-ig a Függetlenségi és 48-as Kossuth-párt, 1935-től 1944-ig pedig a kisgazdapárt képviselőjeként a parlament demokratikus ellenzékének tagja. Tiltakozott a zsidótörvények ellen és 1942-ben aláírta Bajcsy-Zsilinszky Endre újvidéki memorandumát. Magyar- ország német megszállása után letartóztatták és Dachauba hurcolták. 1945. február 26-án halt meg, röviddel a tábor felszabadulása előtt.3

Lőwy Ödön a magyar zsidóság ún. harmadik generációjának volt tipikus képviselője. Nagyapja még kiskereskedőként kapaszkodott meg Kecskeméten a neoabszolutizmus éveiben, de apja már a város egyik virilistája, a környék baromfi-exportjának megindítója és szervezője, törvényhatósági bizottsági és elöljárósági tag volt.4 1881-ben született. Horváth Zoltánhoz hasonlóan és vele egy időben a budapesti egyetem jogi karán tanult. Eltérően azonban tőle, nem a függetlenségi eszmekor, hanem a szociáldemokrácia felé orientálódott. Polányi Adolffal, Poór Ödönnel, Wolfner Pállal, László Jenővel és az ugyancsak kecskeméti Vágó Bélával együtt megalapítója a Joghallgatók Tudományos Egyesületén belül kiformálódó ún. szocialista diákcsoportnak.5 Még egyetemista, amikor Vágóval együtt részt vesz a Szociáldemokrata Párt kecskeméti szervezetének létrehozásában. A pártba való belépés ugyanúgy egy életre szóló elkötelezettséget jelentett számára, mint Horváth esetében a Hollóhoz való csatlakozás. Az egyetem befejezése és a külföldi tanulmányút után a Kecskeméti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár igazgatója lett. Az 1910-es évektől a Népszava és a Világ, valamint a Szocializmus és a Huszadik Század alkalmi cikk-, illetve tanulmányírója. 1914 elején „Az Alföld” címmel rövid életű folyóiratot indított, amelyben a város és környéke hasonló gondolkodású intellektueljeinek biztosított fórumot.6

1918. október 30-ától a helyi Nemzeti Tanács, majd 1919. február 18-ától az Ideiglenes Néptanács tagja. A Tanácsköztársaság alatt passzív; sem pro, sem kontra nem tesz és nem nyilatkozik. 1919 őszén ennek ellenére letartóztatják és megverik. A további bosszú elől Bécsbe menekül. 1923-as könyvében — lényegében Garami platformjáról — élesen bírálja a „bolsevik forradalmat”, s mindazokat, akik a „sok-sok disznóság” előidézői vagy résztvevői voltak.7 1926-ban hazatért. Kecskemétre azonban, amelyet korábban „a fény és kultúra vidéki városának” tartott, de amelyet 1919 őszén egészen más oldaláról ismert meg, nem kívánt visszatérni. Ehelyett Budapesten telepedett le, ahol a maga nemében egyedülálló „munkásjogvédő irodát” nyitott. Ennek feladatát abban látta, hogy a munkásságot jogi szaktanácsokkal segítse a társadalombiztosítás állami bürokráciájával szemben. Emellett a Lipótváros című lap társadalombiztosítási rovatát vezette, s olykor a Szakszervezeti Értesítőbe is írt. Kissé rezignáltan, de morális fölényének tudatában halt meg 1936-ban8.

82