Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Koppány Zsolt: Lenyelt fogak (elbeszélés)
idejében lerúgnom az oldalán lévő kapcsolót, s így megszabadultam a véres indián bosszútól, a skalpolástól. Ráadásul rövidlátó voltam, szemüveget szintén hiúsági okokból nem viseltem. Nem állt valami jól a szénám, de kirúgni nem akartak, mert szükség volt elméleti tudásomra, amit e tárgyból jó érettségi bizonyítványom szavatolt. Meg is nyertem az elméleti vetélkedőket sorban. S már, akkor télen, elkezdtem készülni titokban a legnagyobb versenyre, a tröszti szintűre, amiről nem tudhattam, milyen tragédiát okoz.(?) De hát ha az ember tudná előre, mi is vár rá tulajdonképpen, nem valószínű, hogy belevágna abba a bukásveszélyes és mégis gyönyörű üzletbe, amit úgy hívnak: élet. Sokféle pozícióban el tudtak képzelni akkor. Lehettem volna gyakornok újságíró az üzemi lapnál, de valahogyan nem tudtak egyetérteni — egyéni — nézeteimmel. Gondolták, lehetnék művezető „iskolázatlanságom” ellenére, de aztán meggondolták, mondván: hogy tudnék irányítani, mikor jómagam irányíthatatlan vagyok. Aztán mondták, majd a honvédségnél embert faragnak belőlem, ott fogok sírni, ahol senki sem lát... Egy meglehetősen ehetetlen ebéd utáni „ejtőzés” közben új munkatárs érkezett. — Kovács József — nyújtotta kezét mindegyikünknek, s biccentett fejével. Furcsa fiú volt. Huszonhárom éves, én vagy három évvel fiatalabb. Fekete, dús, göndörbe kunkorodó haja a fülét takarta. Keskeny vállához képest kissé groteszkül hatott a nagy hajtól kétszeresére nőtt feje. — Már dolgoztam itt évekkel ezelőtt — fordult felém. — Nem volt lóvé. — Eddig hol melóztál? — kérdeztem olyan hangsúllyal, mint mikor az ember nem tudja, mit beszéljen a számára idegennel. — A Papírgyárban voltam, mint lakatos. Rohadt egy meló volt, az biztos. De jobb volt a lóvé. Most már kénytelenek itt is megadni a pénzt, amit ott kaptam. Talán még rá is tesznek egy pár fillért. .. Összenéztem öreg cimborámmal, Mezőhegyi Jancsival, aki apám lehetett volna, ha „az első randevúja sikerül”. Mezőhegyi volt az egyetlen a brigádban, aki áhítattal hallgatta és nézte előadásaimat. Oly jól esett, amikor rendszerint ebéd után megkért, szavaljam el neki József Attila valamelyik versét, s én fölváltva hol a Kései siratót, hol az Ódát mondtam el Latinovits-i hanghordozással. Sosem tűnt föl neki, hogy ugyanazt a két verset mondom minduntalan. — Hajtós krapeknak néz ki ez a Kovács. Nem gondolod? — kérdezte tőlem Mezőhegyi Jancsi. — Majd leszoktatjuk róla — válaszoltam, de aztán hirtelen vissza szerettem volna szívni, még a végén az én bűnöm lesz, ha ez a Kovács leszokik a munkáról. Kovács sztahanovista módon dolgozott, teljes bedobással, még otthonról hozott ebédjét is az egyik óriási üllőn fogyasztotta el, görnyedt háttal egy kis sámlin ülve, egyik falatot a másik után letömve a torkán. Az ebédidőt rendszerint percnyi pontossággal betartotta. Reggelenként elsőnek blokkolt azon az undorító órán, melynek csilingelőse rám például hátborzongatóan hatott. Mégis megbarátkoztunk. — Te Jóska — kérdeztem Kovácstól —, mi lenne, ha holnapra hagynánk ezt a melót? Holnap úgyis szombat, ketten leszünk az egész műhelyben, elbohóckodunk .. . csak köny- nyebb... — Haver, én még ma megcsinálom ezt a melót.. . meg aztán marad itt holnapra is, ha jól körülnézel. .. — Normális vagy? — kérdeztem fölháborodva — Te keresed a munkát? —- A munka az életem. Nem tudok egy helyben ülni és nézni. .. — Olvassál... vagy szedjél össze egy jó csajt... mindenesetre engem hagyjál ki ebből a sztahanovista játékból, oké? — ingerült arcot vághattam, mert éreztem: elönt a forróság. Kovács hajthatatlan volt. Hazafelé menet is a gépekről beszélt, hogyan lehetett volna jobban megcsinálni, meg hogy milyen olajat használjak legközelebb a hajtómű összeszerelésekor. 23
