Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - Koppány Zsolt: Lenyelt fogak (elbeszélés)

A közeli talponállóknak és büféknek mindennapos vendégei voltunk, később hármasban. Néha hozzánk csapódott Pisa bácsi, aki szánnivalóan húzta lábát maga után, azt a lábát, amit „az ávósok vertek darabokra”, mert följelentette egy szomszéd, hogy látta nála negyvennégyben a nyilas-keresztes igazolványt.

Pisa bácsi nem haragudott ránk, hogy a „t” hangot rendre kihagytuk nevéből, sőt, jót mulatott ezen.

— Amúgy is húgy vagyok a biliben én már gyerekek! — és kezdte élőről a sokszor elmodott történetet az ávósokról.

— Azt se tudtam eszik-e vagy isszák a nyilaspártot? Engem meg behívattak ötvenkettőben az Andrássy út 60.-ba, a seggembe egy zabszemet se lehetett dugni. Két évig voltam munka nélkül. Svarcoltam.

Korsószámra ittuk a sört. Kovács és a Mezőhegyi Jancsi, mint a szivacs szívták magukba a folyékony kenyeret. Én megteltem egyetlen korsótól, de szégyenben maradok, ha nem nyelek le még kettőt. így is megmosolyogtak. — Egy melós tankoljon be legalább öttel...

— Színész vagyok — válaszoltam remegő önbizalommal.

— Én meg a római pápa! — vihogott egyetlen fogát villogtatva Pisa bácsi.

Alig egy hét múlva megint együtt ültünk, most Pisa bácsi nélkül és az üzemvezetői irodában, fegyelmi ülésen. A vádlott Mezőhegyi János, a vád egy zavarosan megfogalmazott beköpés alapján próbált Jánosra rábizonyítani egy sikertelen szexuális kísérletet a takarítónővel. Engem meg Kovácsot tanúként idéztek meg, pedig mi akkor hallottunk az egészről, s nem is nagyon tartottuk „bűnösnek” Mezőhegyit. Egy, nem sikerült, kettő, kinek mi köze hozzá?

— Munkaidőben a szellemi fogyatékos takarítónővel folytatott kéjelgés .. .— hangzott el újra a vád. A bizonyítékot egy csoportvezető szolgáltatta, aki látta, s mindjárt föl is tűnt neki, hogy a női vécé ajtaja alól négy láb kandikál ki, egy pár negyvenkettes, zsíros bakancs, s egy pár kismamacipő.

— Megpisiltetett a néni! — vetette oda unottan a „vádlott”.

A többit már nem hallottam. Engem kizavartak, oktalan közbeszólásaim miatt. Kovács fél órával később jött ki.

— Na mi van? — kérdeztem izgatottan.

— Megvonják a nyereséget, s a törzsgárdát se kapja meg. Az órabérét egy forinttal csökkentették. Egyébként a nő jelentette fel.

— A szemét! Méghogy szellemi fogyatékos! — dühömben olyan mozdulatot tettem, mintha fojtogatnám.

Nyár lett közben. Kovács és én azon gondolkodtunk, hogyan használjuk ki okosan a legszebb évszakot. Sátrat béreltünk, én, erősebb lévén vállamon cipeltem a nagy háromszemélyes vásznat és a szerelvényeket, Kovács pedig a táskákat hozta. Úgy festettünk, mint két, egységét elvesztett katona.

A balatoni kisváros állomásán átizzadt inggel rogytunk a csomagokra. Aztán elindultunk a kempingtábor felé. Vesszőfutás volt ez a két kilométer a táborig, a javából. A forróság puskavesszői kíméletlenül suhogtak a hátunkon. Miután beértünk a táborba, s elintéztük a szükséges beiratkozási dolgokat, és fölvertük a sátrat, tudtunkra adták, hogy rossz helyre vertük föl, mert a fölcsapódó hullámok könnyen lerombolhatják, s mindezt akkor közölték velünk, miután a legutolsó cöveket is levertük. Mondanom sem kell, hogy nem láttam a pipától, de fékezve indulataimat, kijelöltem egy félreesőbb helyet, s ott újra kezdődhetett az építkezés.

Ez sem volt jobb az előzőnél. A sátor oldala párhuzamos volt a parttal. Az erős szél már aznap este beszakította a gerincet merevítő rúd mentén a vásznat. Akár egy kalandfilmben, mi is ádáz harcot folytattunk az egyre erősödő széllel. Kovács minden erejét összeszedve feszítette, spanolta a karók és a sátor széle közt kapaszkodó zsinórokat. Én pedig varrtam. Hol keresztöltéssel, hol összevissza, nem sokat látva a főbejárat felől szűrődő, halvány neonvilágításban. A szél permetszerű vizet fújt szinte a bőrünk alá, a hajunkba; csuromvizesek voltunk a „mentés” végeztével.

24