Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Ferdinandy György: Trópus (elbeszélés)
Meleg van kérem — mondom. Rágyújtok. És ó, de korán — sóhajtják. Fogatlan sárkány, mellreszívom a füstöt, elnyújtom lábaimat az asztal alatt. Ülünk, korcs hüllők, várjuk az óra (a hét, a hónap, az év) végét az ólmos egyenlítői nap alatt. Vizsgaidényben megtelnek a padok. Fizetésemelést kapnak, állami segélyt, ha jó jegyeket adok. Hangtalanul osonnak a terembe, riadtan nézelődnek, tudakolódznak, mi a műsor, ki vagyok. Még dolgoznak is. Egy békaszemű lány kollázst készített, címe: a művész feladata. Ki a művész? — kérdem. Mi a feladata? Bekapcsolják a tekercset, áhitatos csendben forog a szalag. Fiatal bennszülött nő beszél, lelkes, magabiztos a hang. Segíteni a fejlődést — mondja — harcra nevelni az elnyomottakat. A művészetnek egyetlen feladata van. Néhányan — folytatja gúnyosan — valami szellemi elitnek képzelik magukat. Mások erőnek erejével ránkerőszakolnák zagyvaságai- kat. De mi majd letörjük a szarvaikat. Az asszociális művészetet visszautasitja a társadalom. Elefántcsontból akarnak tornyot építeni? Majd mi szétzúzzuk a tornyaikat. A közönség tapsol. Gondolják, nekik is jut majd abból a csontból egy parányi darab. Rosenberg úrra, a salzburgi filozófusra gondolok. Az Anschluss után élete végéig tanitott. Bízott a jövőben. Meglátod — mondogatta — minden megváltozik. Valóban, távoli dolgokról, elitről, elefántról beszél itt ez a lány. Leopold emberségéből ennyi maradt. A szöveg lepergett. Várakozón néznek rám. Kérném szépen — mondom alázatosan (Poldi is így kezdte a mondatokat). Asszociális-e ha levágom a fülemet? Természetesen — mondták karban. Ki fizeti az orvost? A gyógyszert? A vérátömlesztést? A társadalom! A vérátömlesztést szigorúan tiltja Jehova! — bődül fel a terem mélyén egy apostoli hang. Abbahagynám, de a békaszemű lány felkészült. Volt egy festő, aki levágta — von vállat —, de kétségbeesésében tette, mert nem tudta kiharcolni az emberi jogokat. Vagy nem tudta elviselni a szimmetriát — mondom. És mi van, ha mindkét fülét levágja valaki? Nem hall? — találgatják. Nem lát, kérném szépen, mert az orrára csúszik a kalap. Néma csendben megyek el, alig leplezett gyűlölettel méregetnek. Magukban besorolnak a kiirtásra ítélt szellemi elitbe. Egyelőre nem bántanak, várják az elmaradhatatlan kitűnő osztályzatokat. Megpróbálom elkerülni a tömeget. Félremegyek, kint ülök pár percet egy ittfelejtett magányos fa alatt. Lábam körül manguszták tülekednek az avarban. Menyétszerű ragadozók, mégis patkányra emlékeztetnek. Paraziták, elemük az emberi piszok. Fényesek, barnák, valaha kecsesek lehettek, de elhíztak, nehézkesek, henger alakúak. Lökdösik egymást, rekedten kiabálnak, harciasán elmerevítik lompos farkukat. A kígyók ellen hozták be őket a spanyolok. Elszaporodtak, megettek kígyót, békát, kiszedték a fészkeket. Most a települések köré húzódnak, alkalomra lesnek, figyelik minden mozdulatomat. Kiállók az útra, mint immár kilenc éve minden nap. Az egyetemről ömlik a fiatalság (tohonya automobilok). Nem köszöntenek, nem szokás. Előre merednek a sűrűsödő homályban, mozdulatlan, majdnem emberi alakok. Később ritkul a közlekedés, esteledik. Az árok bűzös állóvizeiből pára emelkedik, a friss gyep illatát majmoló rothadás-szagok. Megszólal a koki is, kéttagú éles kiáltása a csend szövetébe akad. Hogyan élte túl a faunát, ki tudja. A csúszó-mászókat, puhán szárnyaló éjjeli madarakat. Nem bírtak vele a vegyszerek: levelibéka-szerű parányi varangy, süket, holt tájakat felrázni erőtlen bölömbika-hang Gyalogolnék én is, mint az a pap. De nem lehet, nincsen arasznyi sáv, talpalatnyi hely a nap alatt. Friss szellő támad, felvesz a busz, a hegyek koporsója mögött most merül a tenger fáradt olajába a nap. 9
