Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Ferdinandy György: Trópus (elbeszélés)
Útitársaim ölében tranzisztorok okádják a zenét, reklámkocsik, vigécek gajdolva ajánlják portékáikat. Itt-ott kortesbeszédek foszlányait hozza a fákra szerelt hangszórókból a szél, himnuszt, csacsacsát, fogyasztásra, dohányzásra, ivásra serkentő hazafias dalokat. Egy üde gyermek kamatos kölcsönt kér, azonnal dörmögve megadja a bank. Másutt mosóport ajánlanak, gyönyör-vazelint, szójababot. A lényeg a zaj. A csend elviselhetetlen, mert a csend ágyában kételyek születnek, félelmek, gondolatok. Hiába zárkózik be az ember, hiába húzza fejére a paplanokat. Hangszalagra kellene venni a tengert, a hajnal előtt halkan locsogó, sistergő hullámsorokat. Zajjal védekezni. De a tengerparton van a repülőtér és a fővárosi szemétlerakat. Annak idején (kilenc éve lesz) nem maradtam esténként a szobámban. Ha már aludni lehetetlen, elfogadtam a meghívásaikat. Férfiak, nők (semlegesneműek) (milyen hasznavehetetlenek a szavak) külön csoportba tömörülnek. Nekigombolkoznak, esznek, mind egyszerre beszél, villogtatják a pléhfogaikat. Politizálnak, egyre meggyőzőbben ordítják fülembe betéve tudott igazságaikat. Az ellentábor két házzal odébb teszi ugyanazt. Egymással nem beszélnek, kölcsönösen hazaárulónak tartják ellenlábasaikat. (Mit árulhat el, aki semmit sem tud?) (Hol itt a haza?) Éjfél után néhány órára alábbhagy a zaj. Távolról, tizennégy emelet mélyéből megszólal a koki. Szemmel nem látható, nemzeti hős, fülszaggató, tehetetlen parányi varangy. Az ember álmodik. Erőt gyűjt, feltölti az akkumulátorokat. Hajnal szénaillatot tereget, a köd fátyla fűzfák ritka koronájába akad. Kemény kövek között pengeéles sugárban patak, fenyvesek sóhaja elnyújtózik a tájon a fény, dalos madarak. Ezüst rigófütty, párahasító gerlebúgás langyos ölén ring születik a nap. Harkály kopog, mókus rázza harmattól hajladozó gyógyító fakopáncs kolompászmadár dolgos méhek szárnyaló madarak. Hullámzó harangszó kenetlen kapu ásít nyög az alvadt zsíros kocsiagy. Látom közeledni a barátaimat. Kutyaugatásra riad. A hajnal éles darabokra töri még langyos puha álmaimat. Mert a kutyák nem ugarnak. Aléltan heverésznek a kipufogócsövek gázaiban. Keresztülhajtanak rajtuk, rühes, meggyötört testük előbb felpuffad, majd csonttá aszik a hőségben három nap alatt. Vicsorgó tetemek ballusztrádái, a hűség döglött (mert nincs kihez), a barátság oszlásnak indul (magáramarad). Reggel ötkor a balkon pasztell pászta átúszik az éjjeli járat kocsiagy nem nyög kutya nem ugat. Védekezni? Kihívni Olivért, az Exterminátort, a gázálarcos, palackkal, fecskendővel felszerelt gyilkosokat? Vagy tovább tovább reménytemető sivatagban gyanús jószándék (kilóg a kamatláb) adómentes tiszta haszon. Én már csak úgy segíthetem őket, ha magukra hagyom. Megpróbáltam. Az első félidő fáradtsága: harminchét éves vagyok, még kipihenem valahogyan. Ideiglenes állapot. Ideje véget vetni neki, megkezdeni a másodikat. Pokolba csótány, hüllő, manguszta, varangy. Elég volt könyvek lapjain viszontlátni a barátaimat. A templom tetején, betoncirádák ketrecében, jár-jár körbe a pap. Konok ordas? Tétova toportyán? Álomtól szédelgő fogoly fenevad? Ha felemelné a szemét, a kikötőt fekete vizét látná, talán nekivágna az óceánnak valamelyik tengerjáró árboca alatt. Kelet felől repülők reflektorai, hazarepítenék. De ez közömbös, akár a vadállat. Nem látja: hiábavalóság mocsarában a hajó, hiába feszitett vitorlát tömpe tornyai közé, helyben arat. Pedig valamit ő is néz, szteppét, nádast, hófödte csúcsokat. Készülne ő is, mint én, aki páholyból figyelem a kartávolságnyira haldokló csillagokat? Biztatnám: járkálj csak, szaladj csak igazaddal a hónod alatt! Hétkor (ideiglenesen) felkel a nap. 10
