Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Géczi János: A forma mint életlehetőség - esszé és példa (Markó Béla: Friss hó a könyvön című művéhez)
szégyen ez az utólagos, bár ha lesz, feltétlenül spontán, összeszerveződés nélkül, láthatjuk, ha az utánunk következők előnemzedék-töredékére figyelünk, akiknek olyan fontos kiadványok vannak a birtokukban, mint a Harmadkor, vagy a Határ. A hetvenes évek végéig, nyolcvanas évek közepéig indult, illetve összeállt nemzedék már csak az irodalomtörténet számára fog létezni, s nem a kortársi hatásában. De hát ez sem kevés, mert negyvennyolc után csupán ez rendeződött spontánul, erőteljes politikai ráhatás nélkül, már ami a felmutatódás társadalmi arculatát, annak megcsináltságát illeti. E tényt kevesen veszik tudomásul, azt pedig még kevesebben, hogy a nemzedék erős, politikailag is értelmezendő szándékkal rendelkezik, s egyre gyorsabban radikalizálódik! A korosztály kétségtelen, hogy egységes nemzedékké vált: határozottan felismerhető a sok publikáció között az a szellemi és nyelvi közösség, amelyben mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli és műveli, illetve startpontja ugyanolyan jelentésű — állapotú stb. — nyelv volt! A legjobb költőiben alapvetően egységes, politikai irányultságot és esztétikai hatást kifejtő nemzedék, nézetünk szerint a régi Mozgó Világ utolsó évfolyamaiban, majd különösen az Alföld, az Életünk és hellyel-közzel a Jelenkor hasábjain feltétlenül érzékelhető. Most csupán axiomatikusán felsoroljuk vélt jellemzőit, amelyeket együtt, vagy külön- külön, s rendre bizonyságul megtalálhatunk az említett folyóiratok múlt tíz évének évfolyamaiban, a recenziókban, a tanulmányokban — de mindenekelőtt a művekben. 1. A hetvenes évek végére a valóság és az eszme, s ezek kifejezésére szolgáló két nyelv egymástól oly távolra kerültek, hogy egyetlen, akkor induló alkotó sem volt képes az egyik vagy a másik elkötelezett szolgálója lenni. A korábban kialakított és társadalmi nyilvánosságot kapott vers és társadalmi nyelv kiüresedett. Ugyanakkor minden szerepvállalás pillanatnyivá és nevetségessé vált, ami az adott korhoz, vagy annak megfelelhető eszméihez kötődött, s mindaz rögvest a különös fényében tündökölt, gyakran éppen a tiltás által, ami bármi mód más kívánt lenni. Az ortodox líramodellek — bár leginkább a népnemzeti, s valami okból a bár nem létező, de munkásköltészetté alakítható kapott támogatást — értékeivel együtt meghaladottakká váltak, s a váltást fel nem ismerő költőkövetők automatikusan kiiktatódtak a fejlődést előbbre vivők közül. A közéletiség joga és a vele együttjáró politikai és kultúrpolitikai elismerés korábbi megmaradt néhány középnemzedékbeli alkotónak, aki aztán így-úgy, de szószólójává vált a fiatalabbak „szerepvállalás”-irtózata miatt elhangzó ejnyebejnyézésnek. A költő közéleti szerepe átértékelődött, s ezt éppen úgy nem vették tudomásul, mint a kultúrpolitikán belül a hangsúlyeltolódásokat: ami pedig minden ekkor születő költészetben benne van. 2. Ennek csak követelménye, hogy a versíró ember képtelen többé eljátszani a történelmileg kialakult közép-európai költőszerepet; a standardizált nyelv elbutulása is lehetetlenné teszi. A költő gesztusaiban és maradék értékeivel együtt kivonul a direkt politizálásból — hogy így vállalja politikumát. 3. A költészet politikai (ön)értékfosztása, s bizonyos korszerű esztétikai igények — amelyek elsősorban a vajdasági és az erdélyi íróknál, valamint a nyugati alkotóknál láthatók közvetlenül — lavinaszerűen sodorják el a hagyományos értékrendet. Mítoszok, szentek, érinthetetlenek értékelődnek át. E kavarodásban számosán a labilitást, a napról napra megújuló bizonytalanság nyelvi transzponálását tűzik ki célul. S az ok, és költészeti következménye megjelenésével egyidejűleg a versolvasók bejelentik idegenkedésüket az új alkotásokkal szemben. De tudható: a versolvasókat nemcsak a korábban született versek teremtik, hanem az aktuális társadalmi eszme is — amelynek, mint láttuk, ez a költészet már nem kíván semmiképpen megfelelni. Ez a költészet ugyanis csupán a valóságban hisz. S a valóság részének tudja a költői szubjektumot is. 4. A nemzedék szakmai — költészeti — felkészültsége nem párosul történelmi felkészültséggel és távlatossággal. A világképi hasadozottság, a valóság és eszme, s ennek nyelvi leképezése fogalmilag megoldhatatlan helyzetek elé állítja filozófiai és műveltségbeli hiányai miatt az alkotók többségét. E bizonytalankodás, lassú felkészülés súlyos tévedéseket okoz, s három-négy részre szaggatja a még ki sem alakult, társadalmilag el nem fogadott nemzedéket. A művészi én 5
