Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Géczi János: A forma mint életlehetőség - esszé és példa (Markó Béla: Friss hó a könyvön című művéhez)
Az erdélyi Varázslataink, a Kimaradt szó, majd a Gazdátlan hajók, a Félkorsó hiány, a Madárúton, és az azóta is megjelenő korosztályi versantológiák együttese megváltozó költészeti irányt jelzett: ez a gyökeres átalakulás ha nem is teljes korosztályi szinten, de a legmarkánsabb képviselői által kiteljesedett. Igaz, elkeserítően az, hogy a korai célkitűzés (amely egyébként téves volt), az olvasók visszavezetése a vershez, s a korszerű versolvasói réteg létrehozása várat magára. (Hiszen ezt nem csupán a versek, de a kritikák, a művészetpolitikai lehetőségek biztosítanák.) Az erdélyi, a felvidéki és a vajdasági, hetvenes években induló versíróknak „szerencséjük” volt. Már rég kötetekkel rendelkeztek, amikor az anyaországbeli kortársaik csupán folyóiratok eldugott lapaljaiban jelentkezhettek: termékenyítő-inspiráló hatásuk ezért is nagyobb, mint volt az a korábbi évjáratoknak. Arról nem szólva, hogy (kisebb részben) a felvidéki, erőteljesen a vajdasági és az erdélyi — korosztályi — költészetnek, a honival ellentétben kezdettől fogva volt és van radikálisan új filozófiai-esztétikai-etikai, s itt-ott politikai rendszere; létezett a nemzedékiséget felvállaló, hosszabb ideig egzisztáló publikációs fóruma, folyóiratok, és könyvkiadók; s volt naprakész, a társművészetekkel az irodalmat szüntelenül összevető, köteteket és költészeti, regényelméleti, esztétikai jelenségeket elemző (nem mellékesen!, nem csupán!) korosztályi kritikai visszhangja. Sajnos, ugyanakkor éppen nekik nem volt megadva a magyar mindennapiság, közéletiség lehetősége, amely mint tudjuk, szintén lehet versszervező, verselőhívó. És élt az az igény, ami a magyarországi társművészekben alig, hogy egymásra figyeltek a fotósok és a filmesek, az irodalmárok és a képzőművészek, a természettudósok és a műszaki értelmiség. Főbb vonulataiban egységes az erdélyi—vajdasági—felvidéki és az anyaországi nemzedéki költészet; ez a próza is — de a drámai törekvések, s a kritika elméleti megalapozottsága továbbra is várat magára. Időközben néhány költő anyaországivá vált, egyszersmind a nemzedéki fórumok lehetőségeinek szűkülésével, illetve eltűnésével a megjelenések helye koncentrálódott. A nemzedéki koherenciát azonban nem ezek hozták létre, hanem az a valóban megélt kor, amely univerzális közép-kelet európai tapasztalatokat kínált. Tudjuk mára, hogy ezt a sajátos összemberinek nevezhető tapasztalatot, lévén, hogy manapság minden jelentős lírafejlődési mozgás még mindig a személyiségen belül játszódik le, azt éppen a kisebbségi létben élők szorított szellemi, etikai (s gyakorta kulturális és politikai) helyzetük folytán hamarabb tudják megélni, és esélytelenebbül tudják az összmagyarság tudatába beemelni. Persze a négy ország kiadási különbségei faramuci értékkeveredést is produkáltak: amíg az egyik helyen másod- és harmadszintű, bár feltétlenül etikus és minőségi költészetek kaptak már tíz-tizenöt éve kötetnyi lehetőségeket, addig máshol, éppen a javából, egy-két sajátos és alig megközelíthető élvonalbeli néhány hónapja kapott módot: példa Marno János együtt.járás kötete. A hazai könyvkiadás lehetetlenedéséhez adat, hogy bár a felvidéki s a korosztályhoz tartozó Tóth Lászlónak és Varga Imrének ugyanúgy, mint az Erdélyből emigrált Szőcs Gézának megjelentette „válogatott és új” verseit, ugyanakkor lemondott arról, hogy például Belányi György évtized óta folyóiratokban jelenlévő és egyre erőteljesebbé váló költészetét, ha töredékesen is, de bemutassa. A korosztály versíró csapata, ki hat-nyolc könyvvel, ki éppen hogy könyv előtt, vagy a könyvről mint megjelenési módról már végképp lemondva; összeállt. Összeállt, határok ellenére, s úgy, hogy — micsoda másság ez a korábbi korok íróihoz és szellemi életéhez képest — van aki országról országra hurcolta sorsát, s van aki még vidéki életét sem váltja át a fővárosira; tehát létrejött a korosztály versíró csapata úgy, hogy (ez irodalmon kívülinek tűnik, de voltaképpen nem az), sokan nem ismerik személyesen egymást, nincsenek műveken kívüli kapcsolatban! Ennek ellenére! Hírlik, hogy a korosztály prózacsapata láthatóbban állt össze: a stílusjegyek azonosságai kétségtelenül erre utalnak. Nekik csupán az utánpótlás hiányzik, és a másság elfogadása. Ha a kritikusok, esszéírók, az elméleti háttért utólag adók, s a korosztály létezésének jogát elméletileg is bizonyítók felsorakoznak a primer alkotók mellé! Akkor? Akkor! S mekkora 4
