Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Géczi János: A forma mint életlehetőség - esszé és példa (Markó Béla: Friss hó a könyvön című művéhez)
Géczi János A forma mint életlehetőség — esszé és példa (Markó Béla: Friss hó a könyvön című művéhez)-M.Z Arctalan nemzedék tíz év alatt megteremtette a lehetőséget, hogy végre: dolgozhasson. Dolgozik is mindegyik jelentősebb tagja, akár sikerek közt, akár csöndben meghúzódva, akár favorizáltan vagy alig megtűrtén. A generáció bejárta saját kényszerpályáit, eljátszotta folyóiratalapítási-játszmáit, s eljátszatott vele még egyet s mást a kultúrpolitika: antológia-szerveződéseit kísértetekké változtatta, több folyóirat ellehetetlenülésénél és megbuktatásánál asszisztált, a nem értékek szerinti elosztásban maga is részt vett — ehhez indulásától elég volt az idő. Közben számunkra nagyon sokan eltűntek, még többen elnehezültek az irodalmi élet társadalmat leképező lápjában. Mások még csak most lelik meg — remélhetőleg végleg felfedezik — feladataikat, s a magukban rejlő lehetőségeket. Soha inspirálóbb társadalmi környezetet! Kedvezőbb itt, mondom nagyon szomorúan, mint bárhol Európában. Némi bizakodással is, mert az egyéni lehetőségek nagy része nemcsak feltáratlan, van a feltártak között is jócskán felügyeletien: ott teremtődik most a századvég irodalma. E hasadékot megtalálta és így-úgy fel is ismerte a korosztály minden egyes művészi csoportja: a váteszi, a hermetikus, a neobalos avantgárd, a nyelvkritikus, a nép-nemzeti és a többi. Szülne számos különböző választ az egy felismerés, ami valóban közös! Ezek többsége legyen értékes, és egyik se hátulról döfje s különösen ne aktuálpolitikai segédlettel, felkiáltójeleit a másikba. Mi ne tudnánk, hogy ugyanarról a világról számos kérdés tehető fel, s a kérdésekre számosabb az eltérő válasz; számos a világkép is. (A költészet a kevés, amelynek világképe van. No hiszen, csattanhatnak fel; az elmúlt közép-európai évtizedek nem kedveztek az olyan, eredeti világképpel rendelkező költészetek kifejlődésének, megerősödésének, hogy csak a korosztály tagjai által kedvelt költők, mint Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János vagy Szilágyi Domokos erőteljes életművére utaljak.) Annak az — életkora miatt, és csak amiatt — azonos évjáratba tartozó mintegy száz- nyolcvan írástudó költőnek-írónak-kritikusnak, akik valamilyen publicitással rendelkeznek, s akiket egyre gyakrabban hívunk ismét (immár irodalomtörténeti okból) Arctalannak, s akik jelen vannak a magyar, vajdasági, erdélyi, kárpát-ukrajnai és felvidéki fórumokon: nincs és nem is lehet összességében egységes világképe. A hasonló világszemléletről némi elvonatkoztatás segítségével ugyan, de lehetne szó, mindenekelőtt az erdélyiek között. De ha szűkítjük a kört, és csak azokat a költőket—írókat vesszük tekintetbe, akikkel leginkább foglalkozott a kortársi és korosztályi kritika, kikre legtöbbször hivatkoznak a korosztály tagjai: akkor kitűnik, hogy az elmúlt tíz évben határozott, esztétikailag, etikailag és politikailag elkülönült költői nemzedék jött létre, s ennek a nemzedéknek a világképe (világképkiindulása) azonos. A nemzedék kezdi felfedezni: nincs más dolga, csak a művek létrehozása. És a befogadói közeg fogja majd megközelíteni. * * * 3
