Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Ferdinandy György: Trópus (elbeszélés)
csótányok emelgetik antennáikat, barnák, mint az ürülék, riadt cikcakkban menekülnek, csattogtatják csenevész csápjaikat. Pedig nem félnek igazán, maradnak, háziállatok, akár a patkány, az élteti őket, ami az embert, a piszok. Fél nyolc tájban gyerekek szorulnak mellém. Leülnek a porba, csikkel dobálják egymást, morcok, hallgatagok. Hamarosan összeszedik őket a zsúfolt iskolabuszok. A csótányok ismét birtokba veszik a két négyzetméternyi betont. Svábbogámak hívtuk apró, félénk társaikat, éjjel villanygyújtáskor tele voltak velük a falak. Eszeveszetten menekültek ilyenkor, eltűntek tizedmásodpercek alatt. Ezek nem félnek a fénytől. Kimerészkedtek a repedésekből, megnőttek, ellepték a házakat, utakat. Kuka-rádzsának nevezi őket a nép, kikerülik őket, ők az urak. Az idegenek kihívják az „Olivér, az Exterminátor” feliratot viselő gázálarcos, palackkal, fecskendővel felszerelt gyilkosokat. A vegyszerek megvadítják őket, zúgva az ember arcába repülnek, elpusztulnak a lakásban a kutyák, a gyerekek bőrbajt kapnak, kiütést. Kuka-rádzsa marad. Valamivel nyolc óra előtt felvesz a busz. A tömeg a lépcsőn szorong, nem fizet senki. A rugalmasabbak átlépik a forgó automatát. Előre engednek, félrenéznek, az én pénzdarabommal utazunk. A sztrádán édeskés gázba merülnek az automobilok. Suhancok pénzt koldulnak, féldollárt, megszabják az árfolyamot. Egy vénasszony cigarettát kér, elhúzódnak tőlem, amikor látják: nem adok. Fényes, barna bőrű nép, nyugtalan szeműek. Nem követelnek: ugrásra készen várják a szivarcsonkot, szófoszlányt, szánalmat, pénzdarabot. Céltalanul futkosnak, turkálnak a szemétben, nem törődnek patkánnyal, csótánnyal: rokonok. Annak idején (kilenc éve lesz) elnéztem őket. Festőiek voltak, titokzatosak. Évekig eltartott, míg megértettem: az élősködés művészete a titok. Dolgozom, az eredmény kézzelfogható: híznak, gyarapodnak, vegyszer nélkül is az emberek arcába repülnek, körültapogatják csápjaikkal, nem svábbogarak már, nem csótányok: rádzsák, övék a hatalom. A busz az autótemető fémtetemei között kanyarog. Félúton járunk, a postakocsik, hintók is cseréltek lovakat. Az olajos roncsok között patinás piszokban iguánák sütkéreznek a napon. Óriásgyíkok satnya leszármazottjai, tarajos gőte méretű krokodilusok. Elbambul- tak, tohonyák; sárkányfejükkel, pikkelyes tarajukkal (alig nagyobbak, mint a fürge erdei gyík) groteszkek, szomorúak. Kilenc évvel ezelőtt még élt az utolsó óriás-hüllő. Számkivetésben, egy közeli korallszi- geten. Régen volt, terepjárón mentünk, az egyik kanyarban (rozsdás karosszéria) ott állt a szörnyű szaurusz a keskeny úton. A sofőr dudált, gyufát, cigarettát keresett. Meg kell várni — mondta — amíg eljut az agyához az üzenet. Valóban, rövid idő múlva a mázsás őslény fürgén felkapta a fejét, és tarajos farkát megemelve keresztülcsörtetett a száraz avaron. Lassú felfogású volt talán, de nem nevetséges, mint ezek az autótemetőben sütkérező zsebkrokodilok. A tanteremben tucatnyi tanuló — ma (ki tudja miért) ők a sorosok. Néznek maguk elé, álmosan nyújtózkodnak, ropogtatják a csontjaikat. Lassan észrevesznek: névsort olvasok, tartom a törvényt, de kivárni még ma sem tudom az éjszaka mélyéből hébe-hóba érkező tétova válaszokat. Meleg van kérem — mondom (kilenc éve itt tanítok). És ó, de korán — sóhajtják. Fáradtak, sokkal fáradtabbak, mint aki ágyban tölti a napot. Mikor megyünk a múzeumba? — kérdem. Éveken át szerveztük ezt a félórás hosszú utat. Bizottságot választottunk, elnököt, titkárt, a pénztáros kéthavi kemény perselyezéssel beszedte a tagdíjakat. Egy szónok beszédet intézett az utazókhoz, felsorolta mindazt, amit a múzeumban látni fogunk. Autóbuszt béreltünk, időközben az évfolyam levizsgázott, új érdeklődők töltötték meg a padokat. Telt az idő. Később megtudtuk, hogy a múzeumot útépítés miatt lebontották még az első világháború alatt. 8
