Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Ferdinandy György: Trópus (elbeszélés)
Ferdinandy György Trópus jL JLki kilenc éve él valahol, egyre nehezebben érezheti ideiglenesnek állapotát. Nem panaszkodhat már szüntelenül, érveket kell keressen, elhatározásnak kell álcázza a végtelenhozta bajokat. Ki akar mászni a latrinából? Elviselhetetlen a szag? Kilenc évi (távolról lubickolásnak tűnő) kapálódzás után nehezen hihető a dolog. Ha élete nem rendeződik szokások szoros szövetébe, az egyetlen megtartó erő az ideiglenesség tudata. Összeroppanna, ha elfogadná végleges valóságnak ami van. Túlélné talán (mert mit nem visel el, aki egyszer kiszakadt), de biztos benne: nem folytatná a mellúszásra emlékeztető létfenntartó mozdulatokat. Úgy, mint itt lent ez a pap. Pontosan a feje tetejére látok: kopasz katalán koponya, konok bulldogfeje van. Jár körbe a templom tetején, a betoncirádás teraszon. Rövidujjú zöld inget visel, fekete pantallót, hóna alatt szorongatja a breviáriumot. Kis keszeg ember, lépése elaprózott, sietős, reggel így mennek munkába a barcelonaiak. De ez itt nem tart sehová, betoncirádák ketrecében köröző tétova, riadt toportyán oson, menekül, tapogat. Reggel ötkor az égbolt lila vásznán átúszik az éjszakai járat acéltömege. A város még csendes, a tenger ibolyakék íve alól nemsokára felkel a nap. Tizennégy emelet páholyából nézem a kartávolságnyira haldokló csillagokat. A templom itt van pontosan a lábam alatt. Két tömpe tornya valaha felhőkbe hasított, most kötelet feszített, szennyesét szárítja közöttük a pap. A beton-hajóhoz kockaépület tapad, a sekrestye felett talán kultúrterem van, a tető sarkában pedig liftakna folytatása, ablaktalan parányi szoba. A lépcső a torony torkából vezet a tetőre, ott jelenik meg a New York-i járat után nap mint nap a pap. Előszegi fejét, nekivág, álomtól szédelgő farkas, elnyűtt fogoly fenevad. Ha felemelné szemét, a kikötő fekete vizét látná, az uszályokat szipolyozó emelődarukat. Kelet felől repülők reflektorai pásztázzák a lilából piszkosszürkébe váltó feneketlen eget. De ez közömbös, akár a vadállat, egyszer nem állt meg, egyszer nem nézett fel, mióta figyelem. Pedig lát valamit, szteppét, nádast, havas csúcsokat, a futás, az ösvény izgalmát kell idéznie, viszi, viszi előre a szimat. Az is lehet, hogy csak készül, karbantartja az izmokat, inakat. A ketrecet választja, nem veszi tudomásul a világot, a benzingőzös betonutakat. Ideiglenes ember: biztatnám, járkálj csak, szaladj igazaddal a hónod alatt. Semmi se végleges (minden lehetséges), amíg itt forogsz, körözöl a lábam alatt. Hétkor felkel a nap. A pap eltűnik a torony torkában, felrakja a lemezt, megszólal a harang. Lemegyek az épület elé, álldogálok az úttest szegélyén (gyalogosok számára nincsen hely a nap alatt), alig múlott hét óra, és a közlekedés máris megakadt. Hosszú sorokban léghűtéses bádogdobozok, sűrű füst kavarog. Időről időre megmozdul a sor, dudák egyhangú dala, sisteregnek, prüszkölnek a forró motorok. A konzervek halványzöld homályában mozdulatlan majdnem emberi alakok. A két négyzetméternyi hely, ahol állok, szemétlerakat. Véres vattát ver lábamhoz a huzat, körémcsavar egy valaha sárga vécépapír szalagot. Az ételmaradékban hüvelyknyi 7
