Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 2. szám - Balázs József: Csempész csembalóval (filmregény)
Ottilia asszony közbevág: — Dehát akkor maga életében sosem dolgozott? — Azt nem mondanám, mert mint kombinészabász, állandóan fájt a derekam.... — Hagyja ezt, ne is folytassa. — És volt idő, amikor egy faluban éltem, s jártam a mezőre.... — Elhisszük magának — szól közbe Ottilia asszony. — Most csak azzal törődjön, hogy jól vezessen. Ottilia asszony erősen figyeli, hogy merre járnak. — Na jó, itt álljunk meg — közli szárazon Ottilia asszony. Valóban egy réten álltak meg, s előttük egy villasor húzódik. Ottilia asszony erősen figyel, nézelődik, aztán megelégedve közli: — Erről van szó. Harminc éve nem jártam itt, s azóta akarok ide jönni. Kiszállnak a kocsiból, nyújtózkodnak, nézelődnek. Letérdelnek a fűre. A mezei virágokra. Van, aki lehasal. A nagy térség, a jó levegő elcsendesíti őket. — Na, milyen helyre hoztalak benneteket? — kérdi Ottilia asszony. Senki nem válaszol. — Ennyi boldogságot meg sem érdemeltek — folytatja Ottilia asszony, aki közben egy kicsit eltávolodik tőlük, s egy épület — vízparti nyaraló — felé tart. A többiek figyelik, de nem mozdulnak. Aztán Ottilia asszony is visszajön, de az épület csak nem hagyja nyugodni. Azt nézi, mással nem törődik. Loránd a fűben hasal, mellette a lány, az eget nézi. Most aztán mit csinálunk? — kérdi Aradi úr a kocsi mellett. Őt nem ragadta magával a hely szépsége, a csend. — Mit akar még? Egy ilyen helyre elhozom magát és még panaszkodik?! — méltatlankodik Ottilia asszony. — Üzletre gondoltam — így Aradi úr. — Nem elég, hogy bevettük magát a reggeli üzletbe.... Mit akar még? — folytatja Ottilia asszony. — Bevettek az igaz, de az én kocsim nélkül semmit sem ért volna az egész. Nélkülözhetetlen voltam — mondja Aradi úr. Amíg Aradi úr és Ottilia asszony vitája tart, Loránd is beszélni kezd, talán csak úgy magának, talán csak a lánynak. A két beszédfolyam, hol összeér, hol külön folytatódik tovább. — Amikor apám bent feküdt a kórházban, mindennap bementem hozzá. Sosem beszéltünk. A halála előtt állandóan reszketett, fázott. Én betakartam, de csak fázott. Nem tudta bekapcsolni a rádióját, annyira reszketett a keze. Ottilia asszony unokája közbeszól: — Sosem beszéltél az apádról. Azt hittem, hogy neked se apád, se anyád nincsen. Valahogy felnőttél — kuncog. De Loránd nem figyel most erre, folytatja ott, ahol az imént abbahagyta: — Egyszer, három nappal a halála előtt mégis megszólalt az apám. Arra kért, hogy menjek le a kórházudvarra, vagy a kórház környékére.... Egyszóval ott találok egy korcs kutyát, és azt zavarjam el. Merthogy egész éjszaka ugat és zavarja. Szerencsétlen, éhenkórász kutya, nem bírja hallani a hangját. És lementem a kórház udvarára, kerestem a kutyát, aztán a környékén is körülnéztem. Hallottam nagyon messziről valami kutyaugatást, de kutyát sehol nem találtam.... Loránd nem folytatja. — És? Mi volt azután? — kérdi a lány. Közben Aradi úr és Ottilia asszony egyre hevesebben vitatkozik. — Én nem várok itt tovább. — mondja Aradi úr. — Különben is arra számítottam, hogy egy jó üzletet kötünk, azért hívnak ide. Egész vasárnapra. Ki fizeti meg ezt nekem, hogy egész nap itt.... értelmetlenül ütöm agyon.... a drága időmet. 19
