Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 2. szám - Balázs József: Csempész csembalóval (filmregény)

— Ahogy gondolja.... Elmehet. Mi majd hazamegyünk vonattal.

— Rendben van, de akkor egyezzünk meg a pénzzel.... Ottilia asszony a táskájáért nyúl.

— Mi volt azután? — makacskodik tovább a lány.

— Óh, semmi.... — fordul el a lánytól Loránd.

— De mégis? — a lány nem hagyja békén.

— Utána még vagy három napig a kutyát kerestem, de nem találtam.... — válaszol Loránd.

— Apádnak megmondtad? — így a lány.

Loránd beletúrja fejét a fűbe, aztán az egész teste forogni kezd, így elhemperedik a lánytól, aztán felül, jó messze jutott, még Aradi úr és Ottilia asszony is igen távolinak tűnik innen.

— Egyébként kocsival akartam vinni a díszes társaságot a legközelebbi kirándulásra is. ...— mondja Aradi úr.

— Át a határon?.... Azt már nem! Kocsival nem megyünk át a határon! Nem tudunk semmit se hozni, se vinni, szétszedik.... és ott ismerőseink sincsenek. Mi maradunk a jó vonat mellett. Újabb kapcsolatokat kiépíteni, arra már nincs időnk. Maga menjen csak el, a pénzt odaadtam.

— Nem egészen. A benzint én fizettem

.......

— Azonnal menjen el, bevesszük az üzletbe és nincs megelégedve, hallottatok már ilyet? — kiabál felháborodva Ottilia asszony. — Visszük magunkkal ezt a vén ördögöt.... az öreg bonviván volt, akkor én most 19 éves.... pontosan 19 vagyok, ha ez az ember bonviván volt....! — Ottilia asszony egyre hevesebb.

Aradi úrnak meg, hogy bonvivánságát kétségbevonták, rosszul esik.

— Még hogy én nem voltam bonviván... — motyogja, majd beszáll a kocsijába, megfordul és elhajt.

— Még hogy ő bonviván. ... ha.... — mondja a kocsi után bámulva Ottilia asszony.

Közben már ott vannak mögötte: Loránd és az unokája.

— Na, látjátok azt a házat ott? Azt a fehér villát.... — a többiek figyelnek, látják az épületet. — A drága urammal itt laktunk egész nyáron.... Menjünk oda.... — indítványozza Ottilia asszony.

Kis csomagjaikat magukhoz veszik és elindulnak az épület felé.

25.

Egyre közelebb érnek a villához, s egyre kíváncsibbak. A díszes kerítés előtt megállnak és várnak.

— Nem is tudom, van-e ennek értelme? — néz be az ajtón Ottilia asszony. Bámészkodnak, majd Loránd megnyomja a kapucsengőt.

Az udvar megtelik élettel: egy kisgyerek kutyával a kis fürdőmedence felé szalad, két fiatal nő nyugágyat cipel, s jön a kapu felé egy hatalmas férfi is, ajtót nyitni.

— Jó helyen járunk.... Ez volt a dr. Rozsályi család villája.... mondja Ottilia asszony. A férfi meghallja ezt, megtorpan.

— Amikor a férjem meghalt, kiutalták ezeknek — mondja Ottilia asszony.

— Na jó, de most visszakérjük.... — így Loránd.

— Itt vannak a papírjaim — mondja Ottilia asszony.

— A fellebbezések papírjai. Az épület az enyém. A háború előtt a mienk volt.

— Miről beszél, kérem? — jön közelebb a hatalmas férfi.

— Erről az épületről. Maga ugyebár egyetemi tanár? A sok szolgálatért, amit a rendszernek tett, megkapta ezt.... — mutat az épületre Ottilia asszony.

— És beköltözött ide....

— Ez kérem már a mi nevünkön van.... ez egy rendezett ügy — válaszol a férfi, és úgy tesz, mintha semmit sem értene. — Tisztességes emberek vagyunk. ...

20