Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (VII. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)
lehet órákban, felszántott barázdákban. Részben ez is magyarázza, hogy a forradalmak alatt a tömeg miért pusztította oly nagy kedvvel a műalkotásokat — mert az a tehetősek kitalációja, fölösleges szeszélye volt. Ebből a könyvből sok mindent megtudhatunk a lengyeleknek a munkához való viszonyáról. Gombrowicz édesanyja, aki 87 évet élt, egész életében nem tanult meg még teát főzni sem. Környezetében kevesen dolgoznak — a többség nem csinál semmit sem. A sötét tömeg dolgozik. Ezért hiányzik ebből a munkából a gondolat, a szervezettség, a kultúra, az ethosz. Megismétlődik a Gombrowiczot közelről ismerők azon megfigyelése, hogy Gombrowicz gyakran nézegette figyelmesen tükörben az arcát. Csakhogy ő mások arcát is gondosan figyelte. Az emberek többsége valószínűleg nem tetszett neki. Ez érthető — amikor aprólékosan szemügyre vesszük valakinek az arcát, az az arc megcsúnyul, mert egyes részei, összetevői, vonásai önálló életet kezdenek élni, versengenek egymással, harcolnak, tülekednek (vagy szégyenlősen elrejtőznek), s ez átrajzolódáshoz, zavarhoz, deformációhoz vezet. A szerző beszélgető partnereiben hajlamot fedezhetünk fel arra, hogy az embert az általa keltett első benyomás alapján, az első találkozás, a vele töltött első perc alapján ítéljék meg (Schopenhauer is hangsúlyozza ennek a pillanatnak a fontosságát). Pedig hát lehetetlenség formánkat állandóan tartani — vannak gyenge pillanataink, hullámvölgyeink. Úgy tetszik, hogy ezeket sosem bocsátják meg nekünk. Úgy tetszik, hogy a kortársak szemében a magatartás, a viselkedés háttérbe szorítja a művet. augusztus 18. Ha nehezen megy az írás, minden rossz benne. Nemcsak az egésznek nincs fénye és ereje, de az egyes mondatok is ügyetlenek, félresikeredettek, tele vannak nyelvtani, sőt, helyesírási hibákkal. „Az, ami az első benyomást teszi ránk, bizonyos értelemben elpusztíthatatlan”. (Montesquieu) Nien Cheng kínai írónő („Life and Death in Shanghai”) a kulturális forradalom idején börtönben ül. Cellájában egy pók az egyetlen élőlény. Az, ahogyan a pók hálóját szövi, erőt ad az írónőnek. A pókot a természetes túlélési ösztön vezérli. „Ugyanezt kell nekem is tennem” — gondolta Nien Cheng. augusztus 23. Riport Salvadoré Dali gdanski kiállításáról. A riporter ugyanazt a kérdést teszi fel minden embernek: Mit mond Önnek Salvadoré Dali neve? Nem tudom, hogy ez volt-e a riporter szándéka, de egy dolog megdöbbentett ezekben az interjúkban: két kultúra létezik — az elit kultúra és a tömegkultúra, de nincs köztük közvetítő közeg, vagyis az emberek egyik csoportja Dali festészetéről hozzáértéssel, folyékonyan, véleményt alkotva beszél, a másik csoport viszont a vállát vonogatja, mert soha nem hallotta ezt a nevet. És a két csoport közt senki! (A két csoport különböző nyelven is beszél.) A „csak egy lépés választott el”, az „olyan kevés hiányzott”, az „elég lett volna egyetlen mozdulat, egyetlen szó” szituáció, a határok elérése, de át nem lépése tele van érzelmekkel, az ilyen helyzet a legizgalmasabb. 63
